Tóth Ditta cikke bemutatja, hogyan válik a múlt feldolgozásának, a nosztalgiának és az identitásformálásnak eszközévé az ékszer. Külön öröm számunkra, hogy az írásban szerepel egyesületünk tagja Jeney Judit, akinek munkáiban a személyes emlékezet és a kortárs technológiák találkoznak.
Szükségünk van a múltra. Identitásunk meghatározása, egyéni és kollektív szinten is, a múlthoz való viszonyulásunkon keresztül történik. Az emlékezés nem a letűnt idők passzív előhívásának a módja, hanem egy aktív hozzáférési lehetőség önmagunkhoz, melyben a múlt egy szelete feltárul a jelenben, és megérthetővé, újraalkothatóvá válik számunkra. Egy korábbi megtapasztalás a jelen aktuális kontextusának megfelelően új perspektívába kerül és megváltozik, mi pedig ezt a felülvizsgált emléket tároljuk el helyette. Nem az a lényeges, hogy pontosan mi történt, hanem az, ahogyan érzelmileg és kognitív szinten kapcsolódunk hozzá a mostban.
„Az emlékezés nem visszatérés a múltba, hanem a múlt minduntalan betolakodása a jelenbe. A múlt a lélek, a jelen a test: az emlékezés a lélek hatása a testre.”
(Babits Mihály: Bergson filozófiája)
A fenti idézetben megjelenő emlékezetfelfogás a hagyományos, lineáris időszemlélettel ellentétben egy dinamikusabb, szakadásokkal és ugrásokkal teli megközelítést kínál a múlthoz és jelenhez.
A traumatikusan megélt múlt töredezettséget idéz elő: egyes részek feledésbe merülnek, mások pedig ismétlődve újra és újra előbukkannak. Viszont annak érdekében, hogy a fontosnak ítélt események, érzetek, gondolatok még hosszú idő után is előhívhatóvá váljanak, szükségünk van (individuális és közösségi értelemben is) a képek, a történetek (például regék, krónikák, mítoszok formájában), a rituálék és a kulturális reprezentációk emléktároló és identitásformáló hatásaira. Az ilyen külső segítséggel megfogalmazott múlt aztán egyfajta emlékeztető konstrukcióként, tárgymetaforaként működik, így biztosítva az emlékezetben való fennmaradást. Mind a hétköznapi, mind a művészi alkotói gyakorlat emlékekhez rendelt tárgyai több nézőpontból szemlélhetőek, hiszen ezek az alkotások egyrészt az emlékek hordozó tégelyei, másrészt a múlt egy konkrét pontjának megnyílásai is. Az alkotói folyamat az ismétlések és újraalkotások általi múltfeldolgozásként vagy éppen visszavágyódó gesztusként értelmezhető.
„az emlékek hordozói és a múlt megnyílásai”
Az ékszer és az emlékezés azonos kontextusban való szerepeltetése automatikusan a Memento mori (Emlékezz a halálra) kifejezést juttathatja az eszünkbe. Már a tizenhatodik századtól kezdve készítettek ékszereket erre, a középkortól a tizenkilencedik századig jelen lévő tematikára azzal a céllal, hogy viselőjüket emlékeztesse az élet mulandóságára és az elkerülhetetlen halálra. A korai darabok ezért gyakran tartalmazták elhunyt szeretteik hajtincseit, majd a hajékszerek a tizennyolcadik századra a barátság, a szeretet és az odaadás kifejezési módjává szelídültek, végül a viktoriánus korban teljesedtek ki főként gyászékszerek formájában. A haj napjainkra is megőrződött az emlékezés egyik legintimebb és legszemélyesebb kifejezési eszközeként, anélkül, hogy zsigeri elutasítással reagálnánk rá. (Ellenpéldaként gondoljuk például a fogak, a csontok vagy a vér bizarr előfordulására relikviákban, ékszerekben).
Jeney Judit HairMemory című kollekciója a személyes emlékekhez való viszonyulásaink alakulására kérdez rá a digitális emléktárolás korszakában. Az emberi hajból nemezelt, majd lézervágott portrék érzelmi kötődések reprezentációi, amelyek túl a haj életerővel összekapcsolt szimbólumán, a szeretett személy teljes genetikai információit hordozzák, és ezáltal hitelesebben fejtik ki emlékfelidéző hatásukat. Az analóg–digitális, a jelenlét–távollét és a felidézéstovatűnés dialektikus jelenségeit rétegelik egymásra.
Jeney Judit: HairMemory 1-2.; nemezelés, lézervágás, hagyományos ötvös technikák, UV-ragasztott üveg; emberi haj, rétegelt csiszolt üveg, ezüst, szilikon; (2x) 6×6 cm, felfüggesztés; 2023 (Fotók: Jeney Judit)
Forrás: Magyar Iparművészet
Be First to Comment