Ki írja a történelmet?

2012. november 19-én a Pesti Evangélikus Egyház Gyülekezeti Nagytermében mintegy 70 főnyi résztvevő, Horányi Özséb vezetésével megbeszélést, illetve vitaestet tartott a fenti címmel. Nem az elhangzottakat szeretném ismertetni, sem állást foglalni a témában, inkább néhány kiragadott gondolatot írnék le, további gondolatébresztőnek.

Mielőtt megbotránkoznátok figyelmetekbe ajánlom az összejövetel hanganyagát, melyet erre a linkre kattintva hallgathattok meg, ha esetleg ez vagy az felkeltette az érdeklődéseteket, vagy nem értelmes az egyébként némileg átszerkesztett anyag.

Horányi Özséb: Az antiszemitizmus minden létező formájában elfogadhatatlan, olyan viselkedésmód, mely távol van minden gentlemanlike-tól. Aki ezt másképp gondolja, előbb-utóbb ezzel, vagy azzal össze fog ütközni. Erről szinte nem is érdemes beszélni. Arról talán inkább, hogy valaki más, antiszemitának címkéz valakit. Ez nem annak a realitásnak a kérdése, hogy ki antiszemita és ki nem, hanem egy másik történet. Arról van értelme beszélni: miként kell, célszerű, szabad, megosztó témákban nyilvánosan megszólalni. Miként kell, célszerű, szabad valaki más véleményének érvényességi igényét (Habermas) elismerni.

Romsics Ignác: Ki írja a történelmet? A történész, vagy a társadalmi közeg? Ha a történész jól végzi a feladatát, munkája különbözik a szubjektív személyi emlékezettől. A történészek által a múltról tett kijelentések másfajta érvényességgel bírnak, mint az egyéni emlékezet krónikái. Tudnak mondani a múltról érvényes állításokat, ha arra képtelenek is, hogy 100 százalékosan rekonstruálják. Hogy ezt melyik történész milyen mértékben tudja megtenni, az vita kérdése. Párhuzamosan létezhetnek különböző témákról különböző interpretációk.

Van kulturált vita a történész szakmán belül. Ernst Nolte és Francois Furet fasizmussal kapcsolatban kifejtett vitája végén az álláspontok majdnem olyan távolt álltak egymástól mint a levélváltás előtt, de egyik sem nevezi a másikat kriptokommunistának, fasisztának, vagy antiszemitának, egymás tiszteletben tartásával mondják el a véleményüket.

Vannak történészek, akik 10, 20 vagy 30 évet szentelnek az életükből annak, hogy egy korszakról szakmailag megalapozott véleményt mondjanak. Akkor előlép egy irodalomtörténész vagy szociológus  és egyszerűen kijelent valamit és punktum. Akkor a történész elgondolkodhat azon, hogy ki írja a történelmet, ki mondja meg az igazat? Minél kevésbé fekete-fehér valami, annál nehezebben fogható fel, és ezzel visszaélnek egyesek. Az interneten gyakran álnevek mögé bújva, egyszerű válaszokat adnak komplikált kérdésekre, ami helytelen. Természetes, hogy egyes dolgokat másként látunk, ez az egyéni emlékezet. Egy történész viszont egy korszakot sok szempontból vizsgál: az egyén, az irodalom, a kultúra, a társadalom szempontjából. Ha ezek közül a saját, személyes, legfőbb szempontunkat emeljük ki, és abszolutizáljuk, akkor nem történetírást művelünk.

Szále László: A sajtóban már senki nem akar tanulni, sokkal inkább oktatni, még inkább büroktatni. Több mint 40 éve írok publicisztikát, amit véleményformáló műfajnak is mondanak, de nekem még soha, senkinek a véleményét nem sikerült megváltoztatnom.

Nem az igazság számít (kivéve, ha vékony a jég, vagy ha éget az izzó piszkavas), egyre inkább az az érdeke mindenkinek, hogy az oldala, a pártja álláspontját védje. Ez általában erősebb, mint az igazság, melyből úgy is sok van. Az ember nehezen viseli a kognitív disszonanciát.

A hitvitákban, és azóta még inkább, a meggyőzés helyett hasznosabb az ellenfél átkozása, nemes és nemtelen eszközökkel történő lejáratása.

Csak annak a vitának van értelme, mely közelebb hozza egymáshoz a véleményeket, és a mögöttük álló embereket, nem pedig eltávolítja.

Az emberek többsége a saját előítéleteihez mazsoláz ki tényeket és érveket a vitafolyamból, hogy megerősítse álláspontját. Árnyalni, nem tud és nem is akar, ez a vita diszfunkcionálissá válásának jele.

Totális információs zűrzavarnak nézünk elébe. A második bábeli zűrzavartól félek, mely abban különbözik a bibliai elsőtől, hogy most megértjük, mit mond a másik, csak éppen nem hisszük el – az eredmény ugyanaz. Van-e esélyünk? Csak akkor, ha nem csupán a másik fél hibáit keressük, hanem az igazságait is, azt nézve, mit tanulhatunk belőle. Egy jó vitában nem a másik megsemmisítése, hanem a magam épülése fontos, hogy én mit nyerhetek. Ha tanulok belőle, akkor igazam van, ha a vitában nem volt igazam, akkor is.

Romsics Ignác: Akármennyire túlburjánzik a public history, nekem és a történelemtanároknak ki kell állnunk a diákok elé, ahol nem mondhatjuk el tízmillió magyar történetét, hanem valami olyan elfogadott tudást kell átadni, melyben a professzionális történészek megegyeznek.

A 20. század 3. harmadára a világra vetett tekintetünk megváltozott. A világ is megváltozott, de ahogy nézzük, az is megváltozott. Miért állt elő ez a rendkívül érzékeny, frusztrált helyzet a 20. századi történelmi vitákkal kapcsolatban? Azért, mert Magyarországon kialakult két nagy identitáspolitikai közösség, melynek megfeleltethető két nagy politikai erő. Nagyjából a rendszerváltásnál eltakarították a szobrokat, melyekről úgy gondolták, hogy a régi emlékezetpolitika rekvizitumaiként eltakaríthatók. Az újratemetésből, Nyírőből, másokból közben keletkezett egy érzékenység, amely a történészeket be akarja sorolni ebbe vagy abba az identitáspolitikai vonalba. Az a fajta távolságtartó attitűd, melyet érvényesíteni próbáltam a munkám során, és amelyre a diákjaimat is tanítottam, ma elfogadhatatlan ezen az oldalon is, és azon az oldalon is. Azt várja mindkét oldal, hogy állj ide, ne gondolkozz, mondd azokat az egyszerű jelszavakat, amelyeket én mondok!

Ungváry Krisztián: A public history olyan mint a Facebook. A Facebook-on, hogy mi válik hírré és mi nem, attól függ, hogy hányan kattintanak rá, hányan lájkolják. Hogy ki írja a történelmet, arra a válasz is hasonlóan adható: mindenki írja, az internetes és nem internetes közönség, történészek és nem történészek egyaránt. A kérdés inkább az, hogy ki tematizálja. Tematizálni az tudja, akinek erre pénze van, ez mindenütt az állam, illetve a politika.

1990 óta Vass Albertnek 44 szobrot állítottak, Nagy Imrének 16, Bethlen Istvánnak 1,   Márainak 4 van (ebből 2 Kassán), ami elgondolkodtató, ugyanis a Vass Albert szobrokat nem helyi elmebetegek társaságai avatták fel, hanem állami pénzből mondjuk Kövér László, vagy Orbán Viktor. Ebből is látszik, hogy a tematizálás nem a public history, és nem a Vass Albert rajongók kérdése volt. Sőt a Vass Albert rajongók szerintem mesterségesen lettek megteremtve, ugyanis magától egy Vass Albert nem tudott volna létrehozni egy akkora olvasótábort, ha erre a politika jó érzékkel rá nem száll, mert van valamire egy szunnyadó igény, és van egy politikus vagy egy író, aki ezt nagyszerűen ki tudja elégíteni, sőt kettőt az egyben.

A Horthy-korszak régen volt, és már vége van. Trianonnak (sajnos) mindaddig nincs vége, amíg a szomszédos országokban  magyar nemzetiségű emberek élnek, és őket a szomszédos országok nemzetállamot elnyomó politikája sújtja. Amíg ez a helyzet fennáll, addig (sajnos) nem mondhatjuk, hogy csupán egy neurózisról van szó, ami már teljesen elszakadt a traumától, még akkor sem, mondhatjuk, ha egyébként akik trianonoznak Magyarországon, személyükben általában semmilyen módon nem érintettek. Nem a csángó magyarok fognak idejönni Budapestre Nagyagymarország című lapot gründolni,  ami egyébként jobbikos propagandát csinál, miközben a Fidesz Magyar Polgári Párt pénzeli.

Gombár Csaba: A politikai korrektség egyszerűen csak arról szól, hogy ne alázzunk meg másokat, tehát ha vannak olyan kifejezések, fordulatok, megítélések, melyek csak egyszerűen sértők, ilyet nem illik használni. A polgárjogi mozgalmakban hosszú évtizedeken keresztül elérték az Egyesült Államokban, hogy a felső politikai nyilvánosságban nem lehet bizonyos kifejezéseket használni. Ez egyszerűen tilalmas dolog. Európa nyugati részén ha valaki ilyen értelemben hibát követ el mint politikus, annak illik lemondania. Egyébként ha valaki civilizált ember, akkor magántársaságban sem mond politikailag inkorrekt dolgokat. Tele vagyunk mindnyájan előítéletekkel, ha valamilyen önkontroll néha szóhoz jutna, az nem ártana.

Deák Dániel: Idealizmus, hogy van szaktörténelem, melynek képviselői, megfelelő apparátussal, megfelelő fórumokon kifejtik a tudományos álláspontjukat. Hasonló idealizmus, hogy van személyes emlékezet. Számomra az az érdekes, ami a kettő között van. Ha erről a nagyon széles mezőről kezdünk gondolkodni, akkor kapunk választ arra, hogy ki írja a történelmet. A politikai korrektség értékeinek az elterjesztésére mai magyar társadalom nagyon rászorul, ám ez is egy távoli, szép idea.

Meggyőződésem, hogy csak abban a folyamatban tudjuk tisztázni ezeket a fogalmakat, amikor kimondjuk őket. Ez egy összjáték, itt együtt kell gondolkodni, itt együtt kell beszélni, együtt kell kommunikálni, és ebből, ha jóakaratú emberek találkoznak, majd valami összejön.

Ha nem tudunk megbirkózni a görcsökkel, traumákkal, akkor nem az értelmes problémák megoldásának feszülünk, hanem csak az elfojtás marad. Az elfojtásnak mi az eredménye? A salak. Olyan salak, mint a bűnbak képzés. Olyan salak, mint az összeesküvés elméletek. Tehát az a tét, hogy belecsúszunk-e a salakképző folyamatba (ahogy sajnos már eléggé benne vagyunk), vagy pedig valami értelmesebb, az emberhez méltóbb formát találunk közbeszédhez. Ehhez beszélni kell, beszélni, beszélni, ahogy Foucault mondja, mert csak a beszédben jelennek meg aztán azok a lehetőségek, sokszor parányi kis esély, amikor aztán valahogy a humánus értékekre tekintettel összetalálkozhatnak emberek. A tét nagy, el is bukhatunk, remélem nem ezt fogjuk tenni. 

Topolánszky Ákos: Bennem semmifajta igény nincs senkinek a démonizálására, sem heroizálásra, az nem értelmiségi magatartás. Az értelmiségi magatartás az, amikor valakinek az életművét kritikus barátként tekintjük a lehető legnagyobb jóindulattal, de a megfelelő kritikai apparátussal.

Probléma, ha egy szociológiai tényt, vagy annak látszó tárgyat etnikai karakterrel ruházunk fel. Ilyenkor az értelmiségi óvakodjon és lépjen egy picit hátrább, mert ez intellektuálisan nagyon igénytelen megoldás, a nagy, komplikált valóság egyfajta leegyszerűsítéseként írható le.

Megyesi György(?): A normális önismeret a normális cselekvés alapja. Az önismeret elidegeníthetetlen, vagy megkerülhetetlen része a történelemről való reális gondolkodás, a reális tudat… Kérdés, hogy a megalapozott tudásból, hogy lesz a társadalom önképe? A két szint között nagy szakadék van, amit valahogy át kellene hidalni. 

Darányi András(?): A politikai korrektség nagyon fontos mert nevelhet bennünket az egymás felé való respektusban. Egy szerencsétlenül megfogalmazott mondatot lehet bunkóként használni. A rasszista, antiszemita, antiroma kifejezés szintén használható bunkóként. Ez nem azt jelenti, hogy nincs antiszemitizmus, nincs rasszizmus. Valakinek egy rossz beszólását amit meggondolatlanul tett, vagy évekkel ezelőtt egy könyvbe beinkorporált, felvetni olyan helyzetben, ahol a magyarságot ez rossz színben tünteti fel, nem politikai korrektség, hanem annak ellenkezője. Mindent fel lehet most politikailag használni, még egy félrecsúszott mondatot is.

Füzéki Bálint(?): Két jelese a magyar értelmiségi elitnek, Kertész Imre és Konrád György ma Németországban él. Konrád György tengliző embernek nevezi magát Németország és Magyarország között, jelezvén ezzel, hogy legalább olyan jól érzi magát ott, mint itt. Hogy jutottunk el odáig, hogy azok az emberek, akik a logika minden szabálya szerint, még a tekintetüket is elfordítanák Németországról, most jobban érzik magukat ott, mint itt? A jobboldali szélsőségek sokkal erősebbek itt, mint ott. A kérdés továbbgondolva talán az, hogy akik írják a történelmet, nem csinálják-e?

Egyelőre ennyit ajánlónak, JA