A Bizottság a Műcsarnokba megy, ment, és visszavonhatatlanul belakta. A látogatókat hatalmas, egybefüggő, letisztult terek fogadják, ahol lehet gondolkodni, és van is min gondolkodni. Valahogy könnyed az egész, magától értetődő, természetes. Millió fénykép között lehet bogarászni, színes lemezborítók sokasága röpít a múltba. (Hogy mégsem trivi a dolog, arról talán a kívül színes, belül üres, sötét installáció mesél?)
Semmi meglepő nincs abban sem, hogy a videók, fényképek, filmek, egyéb műalkotások között egy kézfogásra, üdvözlésre váratlanul összefutunk Zámbó Öcsivel, aki éppen ottjártunkkor lép a kiállítóterembe. Barátságos és szerény… Vajon hogy találta ki a könnycsepptortakrémet, a mankózsírt, a II. pszichoprenaturális teknőt vagy azt, hogy a macska éjfélkor párhuzamos?
A legjobb gyerekeket kirúgták a gimiben az osztályunkból. Az egyik világhírű kutató lett, a másik a UPC európai részlegét igazgatta ameddig onnan is ki nem rúgták, az Öcsi pedig ef Zámbó Istvánként vált híressé, akinek a fentiek mellett A zsarnok bugyi felszabadít című képverset, és persze sok miden mást is köszönhetünk.
A művészekbe valami megfejthetetlen is szorult. Talán azért egymást megértik, talán ez teszi lehetővé, hogy az egykor kirúgott diák tanárokkal muzsikál, hogy képesek olyan üzenetet küldeni, mely akadálytalanul megérkezik. Megérkezett, amikor elküldték és még más volt a helyzet, ám sokaknál csak ma landol. Hatott akkor, és hat ma is.
Az elutasítás és elfogadás, a gyermeki naivitás és a néző, hallgató elméjét próbára tevő absztrakció, az apró és a hatalmas teremt fura egyensúlyt, szelíd feszültséget… Az egész kiállítás olyan, mint a visszatekintés csendes mosolya…
Be First to Comment