A 2024. évi KÖN kiírásához igazodva, kicsit rendhagyó módon, az épület bemutatása előtt némi szellemi kalandozásra hívtuk az érdeklődőket. Kapcsolatokat, legendákat, érdekességeket kerestünk, és a visszajelzések alapján úgy tűnik, találtunk is.
Jó jel volt, hogy idén – a második nap utolsó vezetését leszámítva – legalább annyi érdeklődő volt, ahány embert le tudtunk ültetni a Ráth-ház udvarán a „pince túra” előtt. A két óránként induló programunk egy, legfeljebb másfél órát tartott az érdeklődéstől és a következő programokra való sietségtől függően. (Ismét emlékeztetünk, hogy nem túl jó ötlet rengeteg programot összezsúfolni szeptember végére: KÖN, Ars Sacra, Szüret a Jókai-kertben, stb.)
Az idei koncepcióhoz, a mozgásokhoz, a kommunikációhoz egy kis „trükkel” próbáltunk kapcsolódni: korábban minden tavasszal meglátogatott bennünket a Duna, vagyis bokáig érő víz állt a pincében. Ez szerencsére jó pár éve megszűnt, ki tudja, milyen okokból. A „trükk” tehát az volt, hogy „kötelező penzumként” a Dunáról, mint kommunikációs médiumról beszéltünk, nagyjából a török kortól kezdve.
Érdekességeket kerestünk Pest és Buda történetében, amelyek bemutatták, hogyan befolyásolta az ikerváros életét az egyre fejlődő átjutási lehetőség a két part között.
Fontos megemlíteni, hogy Siklóssy Lászlótól, illetve még inkább Hidvégi Violetta „Repülőhíddal a Városligetbe” című, rendkívül tartalmas és éppoly érdekes könyvéből „puskáztunk”, így az igazi érdem Violettáé. (Reméljük nem mondtunk túl sok butaságot, amit később vissza kell vonni…)
Siklóssy László egyébként az országgyűlés gyorsíróinak főnöke volt évtizedeken keresztül, és rendkívül művelt, érdeklődő emberként ismerték. Talán legismertebb műve a „Hogyan épült Budapest” című könyve. Hidvégi Violetta pedig levéltárosként mintaszerű precizitással szerkesztette a főleg Siklóssy dokumentumaiból építkező könyvét.
Az előadást a „se nem híd, se nem repül repülőhíddal” kezdtük, amelyről még mindig nagyon kevesen hallottak. Természetesen itt meg kellett említenünk, hogy elődje a törökök által üzemeltetett hajóhíd volt, amely gazdasági és hadi célokat szolgált a két város között. Ez a híd leégett, amikor 1686-ban, a több hónapig tartó ostrom során a keresztény seregek visszafoglalták Budát.
A repülőhíd (más néven köteleskomp) működésén túl számos érdekességet meséltünk a két város közötti átkelésről, az üzemeltetésről és a bevételek megosztásáról. Kiderült, kinek mekkora összeget kellett fizetnie az átkelésért, és kik voltak a privilegizáltak, akik ingyen használhatták a hidat. Nem volt túl demokratikus az „intézmény”.
Különösen érdekesek a kisebb-nagyobb csetepaték, amelyeket a repülőhíd működésével kapcsolatban feljegyeztek. Egyik érdekes történet – amely mai szemmel elgondolkodtató – az volt, hogy milyen konfliktusok övezték a lótrágya átszállítását a repülőhíddal. A trágyát a Budán telepített szőlőskertekbe (lásd Jókai-kert) szállítottak Pestről, ahol minden mennyiségben rendelkezésre állt.
Mivel a köteleskomp lassú volt, szükségessé vált egy újabb hajóhíd építése Buda és Pest között. Ez a híd mindkét parton megnyitható volt, hogy a hajók át tudjanak haladni rajta. A forgalmat feljegyezték, ami mára fontos kutatási forrássá vált.
A hajóhidakat ősszel lebontották, tavasszal újraépítették, de előfordult, hogy a jeges ár vagy a hibás üzemeltetés elvitte és tönkretette a hidat, hatalmas vitát okozva a két város és a híd bérlője között a kár felelősségéről.
Különleges közlekedési lehetőséget jelentett a Duna rendszeres befagyása, amely minden télen lehetővé tette a gyalogos átkelést. Erről a Gellérthegy tetején, az Uránia Csillagvizsgálónál elhelyezett ágyú értesítette a városlakókat. Tavasszal az ágyú újra megszólalt, ettől már csak dereglyékkel lehetett átkelni a zajló jégtáblák között, méregdrágán, ha egyáltalán találtak vállalkozó hajóst. Nem így Sándor Móric, az Ördöglovas, aki a mese szerint a zajló Dunán is átkelt lóháton. Itt nem hagyhattuk ki Buza Péter „Legendák lovasa” című könyvét, amely szórakoztató gyűjteménye az excentrikus viselkedésű főúr viselt dolgainak.
Nyilvánvaló volt, hogy szükség volt egy állandó hídra, amit Széchenyi István erőfeszítésének köszönhetünk. Az angol tervezésű Lánchídon mindenki köteles volt fizetni, ami felháborodást keltett a korábban kivételezett személyek körében. Fontos megjegyezni, hogy a híd még a rakpartok rendezése előtt, számos nehézség ellenére elkészült. Sok legenda és érdekesség kapcsolódik hozzá. Már mindenki tudja, hogy az oroszlánoknak van nyelve, de azt kevesebben, hogy a hidat 1849-ben Haynau avatta fel.
A fejlődés nem állt meg. Újlipótváros és Óbuda növekedése egy újabb állandó híd létesítését tette szükségessé, ez lett 25 évvel a Lánchíd után a Margit híd. A tervezők előrelátása külön dicséretet érdemel, figyelembe vették a még csak tervezőasztalon létező városrészek és a jövőbeli körutak igényeit. Az eredeti tervek szerint a Margitszigetet nem érintette volna a híd, mivel az a kiváltságosok helye volt. Végül áttervezték, és egy 150 fokos töréssel elérhetővé tették a szigetet. A lehajtó azonban csak évtizedekkel később készült el. Vajon hányan gondolják, hogy ez az ívhíd valójában egy nagyra nőtt párizsi Szajna-híd? Mennyire más temperamentumú, mint az angol-amerikai stílusú, monumentális lánchidjaink!
Ezzel úgy gondoltuk, hogy a KÖN által előírt „kötelező penzumot” teljesítettük, és áttértünk a Ráth-ház ügyes-bajos dolgaira. A KÖN során az épületről, a 140 éven át itt működő patikáról és a pincében található műemlék kemencéről szoktunk beszélni, amely Magyarország legidősebb ipari pékkemencéje. Ez utóbbi részt általában Kürti Attila barátunk szokta egy kis pince-túra keretében vezetni.
Apró részletek a repülődídról:
Apró részletek az épületről:
Apró részletek a pincéről, a kemencéről kivételesen nem Kürti Attila előadásában):
Tablók az előadás anyagából (a képek főleg Hidvégi Violetta könyvéből származnak):
Be First to Comment