Október 20-án csütörtökön 18:30-kor várunk Benneteket, hogy megnézzük a Rítus című Bergman filmet, mely 1969-ben készült, 73 perc az időtartama. Az alábbiakban olvassátok Fruzsi összeállítását a filmről. Fruzsi egy forgatáson vitézkedik, ezért Bruckner Péter fogja a filmet bevezetni és a filmet követően a beszélgetést irányítani, hogy ne menjünk el az erdőbe. Peti nem tud sokáig maradni, illetve a pontosan érkezőket megbecsülendő, legkésőbb 18:45-ig várunk a későkre.
Bergman a Rítusban is elsősorban kérdéseket intéz nem csak a nézőhöz, de önmagához is életről, halálról, betegségről (hiánytünet), a művész mibenlétéről, és a művészetről, annak szerepéről. Egyre inkább a végletes, végzetes momentumok foglalkoztatják, a létezés kezdő és végpontját kutatja, gondolatai kifejezését formailag így egyre szikárabb képek és feszesebb narráció jellemzi, mely ebben a filmben éri el a sűrítés és a minimalista expresszivitás csúcspontját. „A film kizárólag zárt terekben – szállodai szoba, kihallgatószoba, öltöző, gyóntatószék és egy bár – játszódik. A szűk helyiségek nemcsak a játéktér lehetőségeit szabják meg, hanem neutrális jellegüknél fogva el is személytelenítik azokat, mintegy kivonják őket a valóságból. A helyhez kötöttség ilyesfajta felszámolása általános érvényűvé emeli az egyediséget. A beszűkültséget tovább fokozza a kifejező világítástechnika, a jelzésszerű díszletek használata és az egyes jeleneteket elválasztó feliratok, melyek csak a következő helyszín megjelölésére szolgálnak. Minimálisra korlátozódik a mozgás, a szereplők szinte végigülik a darabot, minek következtében nagy hangsúly kerül a dialógusokra, a hiteles és rendkívül drámai színészi játékra, az eruptív szenvedélykitörésekre és a premier plánokra.” A történet címszavakban; a hatóságok erkölcstelenség vádjával betiltanak egy „pogány” és „szemérmetlen” előadást, és a benne szereplő három művész ellen eljárás indul. „A bíró megfejtésre irányuló szándéka szintén ide köthető, Alma nővér (Persona) (ön)értelmezői igényével rokonítható, de ugyanitt megemlíthető az Arc Vergérus doktora is, aki művész/művészet felboncolásának igényével lépett fel. Ezekkel szoros összefüggésben kerül itt újra terítékre a művész autonómiája, társadalmonkívülisége és ezzel együtt az el nem fogadás felett érzett félelme csakúgy, mint a látszani és/vagy lenni problémája (…) A művészösztön, a művészi teremtőerő és a tervező/rendező princípiumait egyenként megtestesítő színészek – akik azonban egymás nélkül képtelenek a művészi megnyilvánulásra -, dionüszoszi hatású rituáléjukban olyan erőteljes önvizsgálatra késztetik a titkaikat kifürkészni akaró bírót, hogy arról, mint a Persona Almájáról, lefoszlik, leoldódik a személyisége, eszméi, és belepusztul a művészet valóságával való szembenézésbe.”
Be First to Comment