Thomas Merton: Hétlépcsős hegy – szemelvények

Thomas Merton: Hétlépcsős hegy – szemelvények

Igazán értékes vallási és erkölcsi tanítást gyerekkoromban csupán apámtól kaptam. Nem rendszeresen, hanem alkalomszerűen és önkéntelenül, szokásos beszélgetéseink során. Apám sohasem tanított nekem tudatosan és tervszerűen hittant. De ha a lelkiekről eszébe jutott valami, azt egészen természetesen elmondta: így lehet a leghatékonyabban nevelni, akár vallásra, akár bármi egyébre. „A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ellenben rossz kincséből rosszat. Hiszen a szív bőségéből szól a száj.”

Pontosan ez a „szív bőségéből fakadó” beszéd hat másokra és indítja meg őket. Legalábbis meghallgatjuk, sőt tisztelettel rá is figyelünk arra, aki őszinte meggyőződéssel mond valamit, – még ha az ő felfogása ellenkezik is a miénkkel.


Apám nem szégyellte elmondani az igazságról és az erkölcsről vallott nézeteit bárkinek, aki ezt igényelte, – de erre meglehetősen ritkán került sor. Persze nem avatkozott bele senkinek a dolgába. Egyszer tört ki csak belőle a méltatlankodás: megleckéztette az egyik harcias francia nőt, egy gyűlölködő és éles nyelvű nyárspolgárt, aki szabad folyást engedett haragjának, egyik, hozzá igen hasonló szomszédja ellen.

Apám megkérdezte tőle, hogy Krisztus miért tanította az embereket az ellenség szeretetére. Isten talán a maga hasznára parancsolta ezt? Van abból Neki valami haszna, amit tőlünk kívánt? Talán nem a mi javunkat szolgálja ezzel a parancsával? Azt mondta neki: ha csöpp esze volna, akkor saját java, egészsége és békéje érdekében szeretné a többieket, ahelyett, hogy irigy gyűlölködésében darabokra szaggatná önmagát. Szent Ágoston érvelése szerint: az irigység és a gyűlölet megpróbálja karddal ledöfni a másik embert – de a penge csak úgy érhet el a másikhoz, ha előbb áthatol a saját testünkön. Apám aligha olvashatott bármit Ágostontól, de bizonyára tetszett volna neki.


Ezen a nyáron elhitettem magammal, hogy kommunista vagyok, bár tulajdonképpen nem tudtam, mi is az a kommunizmus. Sok ember hánykódik így: nem kis kárt okozva merev, ostoba fafejűségével, s elveszve saját zűrzavaros eszméinek senkiföldjén. Könnyen prédájául eshet bárkinek: éppoly gyorsan csatlakozik a fasizmushoz, ahogyan odacsapódhat az igazi kommunisták táborához is.


Fülem hallatára megtárgyalták, hogy elfertőződött a tályog. Elhatározták, hogy felvágják az ínyemet, s megpróbálják így kiüríteni a gennyes gócot. Aztán éterrel érzéstelenítettek, és nekifogtak. Arra ébredtem, hogy a szájam teli gennyel, s arra bíztatnak, hogy köpjem ki.

Amikor elmentek, újra lefeküdtem, behunytam a szemem és azt gondoltam: „Vérmérgezést kaptam.”

Eszembe jutott a Németországban szerzett kelés. Elhatároztam, hogy ha visszajönnek, megmutatom nekik.

Betegen, kimerülten, félig álomban éreztem a seb lüktetését a számban. Vérmérgezés.

Csöndes félhomály ülte meg a szobát. Amint erőtlenül, fájdalommal és undorral ott feküdtem, úgy éreztem egy pillanatra, hogy egy másik vendég árnyéka halad át a szobán.

A halál állt meg az ágyam mellett.

Fásultan, szememet lehunyva feküdtem. Különben sincs szükség nyitott szemre ahhoz, hogy ezt a látogatót észrevegyük. A halál olyan valaki, akit a szíved szemével is világosan láthatsz. Ez a szem nem a fényt érzékeli, hanem az élet mélyén támadó borzongást.

Ezzel a borzongásra figyelő belső szemmel bámultam látogatómra, a halálra. Félálomban feküdtem.

Mire gondoltam? Csak arra emlékszem, hogy rettenetes, mély közöny öntött el. Annyira kegyetlenül rosszul éreztem magam, hogy azzal se törődtem, élek-e vagy halok. Talán azért nem féltem jobban, mert nem kerültem túl közel a halálhoz, s nem láttam bele igazán hideg sötétjébe.

Eltompultan feküdtem, és azt mondogattam: „Gyere, nem bánom” – és elaludtam.

Milyen csodálatos kegyelem, hogy a halál nem fogott szavamon akkor, amikor még alig töltöttem be a tizenhetedik évem. Mi történt volna, ha a csapóajtók sötéten ásítva föltárulnak, és elnyelnek mélységes álmukba! Elképzelhetetlen ajándéka Istennek, hogy újra felébredtem aznap, s másnap éjjel, és a rákövetkező egy-két hétben.

Ott feküdtem, eltompultan, de valami büszke daccal is, mintha az élet hibája volna, hogy kellemetlenséget kell elviselnem. Azzal akartam megmutatni megvetésemet és gyűlöletemet az élet iránt, hogy meghalok, mintegy bosszúból. Bosszú? Kín? Mi az élet? Valami tőlem független létező? Nem kell aggódni, nem bocsátkozom találgatásokba. Csak azt gondoltam: „Ha meg kell halnom, nem számít? Miért törődjek vele? Haljak meg és kész.”

A vallásos emberek, akik hisznek Istenben és szeretik őt, aki megértik, mit jelent élet és halál, akik tudják, hogy halhatatlan lelkük van, – nem értik meg azokat, akiknek nincs hitük, akik lemondtak a lelkükről. Nehezen tudják elképzelni, hogy valaki megilletődöttség nélkül léphet a halál színe elé. Pedig a hívőknek is rá kell döbbenniük arra, hogy milliók halnak meg úgy, ahogy én készültem meghalni, ahogyan én is meghalhattam volna.

Azt mondhatják nekem: „Biztosan gondoltál Istenre, és próbáltál irgalomért könyörögni hozzá.”

Nem. Amennyire visszaemlékszem, Isten és az imádság gondolata még csak föl sem merült bennem azokban a napokban, sem egész betegségem alatt, sem az év folyamán. Vagy, ha támadt is ilyen gondolatom, csakis arra adott alkalmat, hogy tagadjam, vagy visszautasítsam. Emlékszem, hogy abban az évben, ha a kápolnában az Apostoli Hitvallást mondtuk, én szorosan zárva tartottam az ajkam, egészen tudatosan és szándékosan, saját hitvallásom kimutatására: „Én semmiben sem hiszek.” Vagy legalábbis úgy éreztem, hogy nem hiszek semmiben. Valójában az istenhitet csupán felcseréltem egy másik, bizonytalan és homályos hittel: az emberi vélekedésekbe és tekintélyekbe, a röpiratokba és újságokba vetett hittel, – olyan zavaros és változó véleményekkel, amelyeket nem is értettem világosan.

Bárcsak a nemhívőkkel is meg tudnám éreztetni a léleknek azt az állapotát, amelyben én voltam akkor. Ezt az állapotot lehetetlen józan, egyszerű, prózai szavakkal körülhatárolni. A képek és hasonlatok pedig még könnyebben félrevezethetnek, mert ezek a leírások mind életszerűek, s a valóságos élet és tevékenység látszatát kelthetik. Az én lelkem pedig egyszerűen halott volt. Üres lap. Semmi. Még természetes erőim is töredékére zsugorodtak igazi önmaguknak.

A lélek (szellem) anyagtalan: a tevékenység elve – „aktus”, „forma”, amely energiát sugároz. A lélek (szellem) élteti a testet, de éli a saját életét is. Ez az élete azonban nincs hozzákötve semmilyen fizikai, anyagi tárgyhoz. Csupán metafora, de igen találó, ha a kegyelem nélküli lelket az élettelen hullához hasonlítjuk.

Szent Teréz egyik látomásában elkerült a pokolba. Égő falban, egy szűk lyukba bezárva találta magát. A bezártság tudata és a forróság iszonyattal töltötte el. Persze mindez csak jelkép. De a szimbólum költői ereje megsejteti azt, hogy a lélek milyen reménytelenül kiszolgáltatott és kétségbeesett állapotba kerül akkor, amikor bűnben hal meg, s így mindörökre elszakad a szellem és a szeretet éltető tevékenységeitől.

Ott feküdtem az ágyban üszkösödő testtel, bűnöktől rothadó lélekkel. Azzal sem törődtem, élek-e vagy meghalok.

Annál szörnyűbb baj alig érheti az embert, mint ha elveszíti érzékenységét e valóságok iránt. Életem legborzasztóbb emléke, hogy bűneim ilyen rideg közönybe taszítottak, még a halál színe előtt is.

Ráadásul semmit sem tehettem magamért. Egyáltalán semmi eszköz, semmilyen természetes eszköz nem állt rendelkezésemre, hogy kijussak ebből az állapotból. Csakis Isten segíthetett rajtam. Vajon ki imádkozott értem? Egy nap majd megtudom. Isten szeretetének rendjében az ember mások útján kapja a kegyelmeket. Egy ismeretlennek istenszeretete és imái által jutottam ki abból a pokolból, amelybe öntudatlanul belesodródtam.

Isten megajándékozott azzal, hogy jobban lettem. Hordágyra tettek, jól betakartak, annyi takarót tekertek az arcom köré is, hogy csak az orrom állt ki. Így vittek keresztül az udvaron, ahol a barátaim labdáztak. Szinte áhítattal álltak félre, amikor elvittek mellettük az iskolai gyengélkedő épületébe.

Megmutattam az orvosnak a lábamon levő sebet. Levették a körmömet, – az egész ujjam gennyel volt tele. Valamilyen antitoxint adtak, s így nem kellett levágni. McTaggart doktor naponta vagy másodnaponként átjött, hogy kezelje a tályogot a számban. Fokozatosan javult az állapotom, lassan enni is kezdtem, felülhettem, és ismét nekifogtam szennyes regényeimnek. Senki sem gondolt arra, hogy megtiltsa olvasásukat, mert nem ismerték szerzőit.


Hyéres-ben pár napot kellett várnom a pénzre. Végre megjött, de éles szemrehányásokkal teli levél kíséretében. Tom gyakorlati érzékem hiányát használta föl arra, hogy a többi hibámra is figyelmeztessen. Így történt, hogy alig egy hónappal drága szabadságom elnyerése után megkaptam az első figyelmeztetést, hogy vágyaim nem teljesedhetnek korlátlanul: összhangba kell kerülniük mások vágyaival és érdekével. Hosszú idő telt el, míg ezt elismertem. Józan eszem nem is tudta volna egészen elfogadni. Sokáig hittem abban a gyönyörű mítoszban, hogy mindaddig szabadon élvezhetjük az életet, amíg az nem sért másokat. Pedig az ember nem élhet saját kényelmének és gyönyöreinek úgy, hogy szükségszerűen meg ne sértené és károsítaná mindazoknak az érdekeit és érzelmeit, akikkel találkozik. De a természet rendjében a legkülönbözőbb események nyomán is, a legtöbb ember többé-kevésbé önmagának és a saját érdekeinek meg gyönyöreinek él, legföljebb a családjáért, vagy egy szűk kis csoportért, – ezért folytonosan szembekerül mások törekvéseivel. Így aztán akarva-akaratlanul, folytonosan megbántják és megkárosítják egymást.


Kiderült azonban, hogy a kelésem nem javul, s hogy ismét fáj a fogam. Úgy éreztem, lázas vagyok, s azon töprengtem, vajon elölről kezdődik-e a cirkusz a múltkori vérmérgezésemmel.

Itt álltam tehát, olyan szabadon, ahogyan kívántam. Enyém lett a világ. Hogy tetszett? Azt tehettem, amit akartam, mégsem örültem jósorsomnak, hanem nyomorultnak éreztem magam. Az élvezetvágy természeténél fogva vereségre és kudarcra van ítélve. De ezekben a furcsa napokban engem a legkevésbé sem lehetett meggyőzni Keresztes Szent János bölcsességéről.


Akkor, életemben először kezdtem megsejteni, kicsoda is az, akit Krisztusnak hívnak. Homályos, de igaz képem rajzolódott ki róla. Igazabb, mint akkor sejtettem… Ott láttam meg először Őt, akinek ma szolgálok, mint Istenemnek és Királyomnak, akinek odaadtam az életem és aki uralkodik rajtam.

Az Apokalipszis Krisztusa ő, a mártíroké és az egyházatyáké, Szent János, Szent Pál, Szent Ágoston, Szent Jeromos, és valamennyi egyházatya Krisztusa – és a remetéké. Ő a Krisztus Isten, a Krisztus Király.

„Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülöttje. Benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtett. Ő előbb van mindennél és minden benne áll fönn. Úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség.”

„Elsőszülött a holtak közül, és a föld királyainak a fejedelme. Ő szeretett minket, vérével megváltott bűneinktől, és Istennek, Atyjának országává és papjává tett: Övé a dicsőség és a hatalom.” (Kol. 1. 2. Jel.1.)


Ettől fogva tartósan elzárkóztam és megközelíthetetlenné váltam. Minden lehetőt megtettem azért, hogy szívemet a szeretet felől megközelíthetetlenné tegyem, s a saját önzésem bevehetetlen erődjévé keményítsem…

Minden más csupán hiányként jelentkezett. Csak annyira nevezhető kegyelemnek, hogy Isten az ő irgalmasságában olyan messzire engedett elszakadni szeretetétől, amennyire csak tudtam, mert ezzel is arra készített elő, hogy az örvény fenekén egyszer csak elébem álljon – akkor, amikor már azt gondoltam, hogy a legmesszebbre kerültem tőle. „Ha felszállnék az égig, ott vagy. Ha az alvilágban tanyáznék, ott is jelen vagy.” (138. zs.) Isten legnagyobb nyomorúságomban is elegendő fényt árasztott ahhoz, hogy észrevegyem, milyen mélyre süllyedtem, s belássam, hogy ennek egyedül én vagyok az oka. Bűneimért mindig bűneimen keresztül bűnhődtem, és saját poklomban égtem. Legalábbis homályosan látnom kellett, hogy a saját romlott akaratomban rothadtam, míg végre szörnyű nyomorúságom rá nem kényszerített arra, hogy feladjam az én akaratomat.

Ebből már korábban is megízleltem valamit. De ez elenyészett ahhoz a keserűséghez képest, amely ebben az évben Cambridge-ben rám szakadt.

Saját boldogtalanságunk fölfedezése még nem vált meg bennünket: vagy elindít az üdvösség felé, vagy még mélyebbre nyom alá a pokolban. Nekem pedig mélyebbre kellett süllyednem, mint gondoltam. De most végre felfogtam, hogy hol vagyok, s először próbáltam meg kikapaszkodni onnét.

Azt gondolhatják, hogy furcsán és kegyetlenül bánt velem a Gondviselés, amikor megengedte, hogy ilyen eszközöket találjak a lelkem megmentésére. De a Gondviselés, vagyis Isten szeretete igen bölcsen szóba sem áll az ember önző akaratával, és ráhagyja, hogy tegyen, amit akar, mindaddig, amíg maga akarja az életét kormányozni. Így mutatja meg, hogy a fájdalmas kudarcnak milyen mélyeire sodorhat bennünket a saját tehetetlenségünk.

Nem a Gondviselés tette kegyetlenül groteszkké a helyzetemet, hanem a Sátán, aki azt gondolta, hogy ostoba és közönyös kis lelkemből végleg kiűzheti Istent.

Akkoriban történt, hogy Freud, Jung és Adler könyveit kezdtem kölcsönözni az Union újjáalakított, nagy könyvtárából. Türelmesen és saját tapasztalataim felhasználásával kezdtem tanulmányozni a szexuális elfojtás, a komplexusok, az introvertáltság és az extrovertáltság rejtelmeit, meg a többi effélét. Lelkem akkoriban már pusztulásnak indult minden képességével együtt, mert ösztöneimet semmi sem fegyelmezte, s így a céltalan szenvedély lázongásával tomboltak bennem. Ezek után arra a következtetésre jutottam, hogy boldogtalanságomat a szexuális vágyak elfojtása okozza. S hogy a dolgomat még inkább megnehezítsem, azt is kisütöttem, hogy a világ legnagyobb bűne az introvertáltság. Minden erőmmel megpróbáltam tehát extrovertálttá válni. Folytonos önmarcangolásaimmal, érzelmeim és indulataim állandó figyelésével és elemzésével aztán sikerült egészen introvertálttá tenni magam, – éppen olyanná, amilyen nem akartam lenni.

Napról-napra olvastam Freudot, s rendkívül felvilágosultnak és tudományosan képzettnek tartottam magam. Körülbelül ennyire tudományos az a vénasszony, aki az okkultista könyveket bújja, s jövendőmondással meg tenyérjóslással próbálkozik. Csaknem a zárt osztályra kerültem így. De ha tényleg megőrültem volna, elsősorban a pszichoanalízis lett volna felelős érte.


Ekkor hasított belém először a háború jeges rémülete. Ennél sokkal nagyobb is várt még rám. De hisz még csak 1934-et írtunk…

Elég sok olyan tettet, vágyat és eseményt láttam magam is, amely igazolhatta és előidézhette azt, hogy a világra zúduljanak azok a bombák, amelyek egyszer csak milliószám kezdtek záporozni. Vajon tudtam-e már akkor, hogy az én bűneim egymagukban is elegendőek ahhoz, hogy egész Angliát és Németországot elpusztítsák? Sohasem találtak még föl olyan bombát, amely akkora hatású lenne, mint egyetlen halálos bűn. Mégis, a bűnben nincs semmi pozitív hatalom, csak tagadás, csak megsemmisítés. Talán éppen ezért olyan pusztító, mivel a bűn semmi, és ahol bűn van, ott nem marad semmi, csupán az erkölcsi űr.

Csak Isten végtelen irgalma és szeretete akadályozott meg minket abban, hogy már réges-régen darabokra nem téptük önmagunkat, és nem pusztítottuk el az egész teremtett világot. Az emberek gyakran azt hiszik, hogy a sok háború ténye cáfolja az irgalmas Isten létét. Éppen ellenkezőleg! Gondoljuk csak meg, hogy az emberiség a szabad akarattal kitervelt és véghezvitt annyi bűn, kapzsiság, kéjelgés, kegyetlenség, gyűlölködés, elnyomás és jogtalanság évszázadai ellenére minden alkalommal magához tért. És még mindig olyan embereket tud életre hívni, aki a gonoszt jóval, a gyűlöletet szeretettel, a kapzsiságot könyörülettel, az érzékiséget és kegyetlenséget szentséggel tudják legyőzni. Hogy lenne mindez lehetséges Isten irgalmas szeretete nélkül, aki kegyelmét reánk árasztja? Férhet-e ahhoz kétség, honnan származik a háború és honnan a béke, amikor ennek a világnak fiai, kizárva Istent a maguk békekonferenciáiról, egyre többet szónokolnak a békéről, s egyre hatalmasabb háborúkat robbantanak ki?

Csak ki kellene nyitnunk a szemünket és körülnéznünk a világban, hogy észrevegyük, milyen bűnöket követünk és követtünk el a földön. De képtelenek vagyunk a látásra. Ránk is érvényes az, amit Isten prófétája mond: „Halljanak, de ne értsenek, lássák a látomást, de ne ismerjék meg!”.

Nincs egyetlen nyíló virág, földbe hullott búzaszem, a szélben hajladozó búzakalász, amely ne Isten irgalmát hirdetné az egész világnak.

Nincs egyetlen jótett, áldozati adomány, megbékélő vagy gyöngéd szó, egyetlen gyermekima sem, amely ne zengene himnuszt Isten trónja és az emberek szeme előtt.

Hogyan lehetséges az, hogy sötét, vérszomjas ősünk, Káin óta ezernyi gyilkos nemzedék után még akadnak közöttünk szentek? A világban élő, igazán jó emberek békéje, rejtőzködő, csöndes szelídsége is Isten dicsőségét hirdeti.

Minden teremtmény, minden kegyelemmel átjárt emberi tett, minden szabad és rendezett cselekvés – Isten küldöttjeként áll elénk. Saját makacsságunk okozza azt, hogy mi mégis egyre inkább elvakulunk tőlük.

„Tedd érzéketlenné e nép szívét, süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy ne lásson a szemével, ne halljon a fülével, és ne értsen a szívével, és így ne térjen meg és ne gyógyuljon meg.”

Milliószám utasítjuk vissza azokat a különböző jelzéseket, amelyekkel Isten hív. Elutasításunk egyre jobban megkeményít minket kegyelmével szemben. ­– Ő mégis tovább szólongat bennünket. És még azt merjük állítani, hogy őbenne nincs irgalom!

„Az Úr nagy türelmet tanúsít irántatok. Nem kívánja senkinek a vesztét, hanem hogy mindenki bűnbánatra térjen.”


Az emberi lét legmélyén sajátos paradoxon rejlik. Amíg ezt föl nem fogja, addig nem lehet tartósan boldoggá az emberi lélek. A paradoxon a következő: A természet rendjében az ember viszonylag igen keveset tud tenni azért, hogy megoldja létének legfontosabb problémáit. Ha csupán a saját természetünkhöz, filozófiánkhoz, erkölcsi követelményeinkhez igazodunk, akkor a pokolban lyukadunk ki.

Ez meglehetősen lehangoló, de pusztán elméleti fölismerés. A valóságban Isten a természetfölötti életre hívta meg az embert. Olyan lélekkel teremtette, amely a saját természetes rendjében nem érheti el a tökéletességet. Tökéletességének – Isten ereje által – egy olyan másik rendben kell megvalósulnia, amely messze meghaladja az ember képességeit. Isten nem arra hívott minket, hogy tisztán természetes életet éljünk. Az Ő tervének megfelelően, nem érjük be azzal, hogy csak természetes boldogságra törekszünk. Természetünket Isten ingyenes adományként ajándékozta nekünk, azzal a céllal, hogy egy másik ingyenes adományával átalakítsa és tökéletessé tegye.

Ez az ingyenes adomány a „megszentelő kegyelem”. A természetfölötti élet, értelem, szeretet tehát egy új létforma ajándékával teszi tökéletessé természetünket. Ha az ember – elvben – eljuthatna is a természetes tökéletesség csúcsára, még a felén se járna Isten útjának. Akkor jönne csak a neheze: igazán tökéletessé csak a kegyelem, a belénk öntött erények és a Szentlélek (Szent Szellem) ajándékai tehetnek.

Mi a ”kegyelem”? Magának Istennek az élete, amit megoszt velünk. Isten élete a szeretet. Isten a szeretet. A kegyelem arra tesz képessé bennünket, hogy részt vegyünk Isten végtelenül önzetlen szeretetében: Benne minden megvalósult. Neki semmire nincs szüksége, ezért el sem képzelhető, hogy bármit is önző céljaira használna fel. Tulajdonképpen nincs is semmi rajta kívül, minden, ami van, Isten ingyenes adományából létezik. Ezért elvileg lehetetlen az, hogy Isten önző legyen, mert minden létezés az ő ajándéka, tehát önzetlenségének az eredménye.

Ha a napsugár rásüt a kristályra, új értékkel ajándékozza meg. Ha Istennek végtelenül önzetlen szeretete rásugárzik az emberi lélekre, hasonló dolog történik. Ezt az új életet nevezzük megszentelő kegyelemnek.

Az emberi lélek, ha megmarad a saját természetének szintjén, olyan, mint egy ragyogásra képes, áttetsző kristály, – sötétben. Saját természete szerint tökéletes, de hiányzik belőle valami, amit csak kívülről, felülről kaphat meg. De ha felragyog benne a fény, akkor valahogyan ő maga is fénnyé alakul át: saját természete szinte elvész egy magasabb természet ragyogásában, átveszi a rásugárzó fény természetét.

Az ember természetes jósága, képessége a szeretetre a természet rendjében többé-kevésbé mindig önző marad – de átalakul, átszellemül, ha Isten szeretete ragyog föl benne. Mi történik akkor, ha valaki egészen belemerül a benne születő isteni életbe? Ez a szenteknek nevezettek tökéletessége – mindazoké, akik szentül élnek, egyedül Isten fényében. Akiket persze csupán az emberi vélekedés tart szentnek, azok még lehetnek ördögök is, s fényük valójában inkább sötétség. Isten fényessége előtt olyanok vagyunk, mint a baglyok. Elvakít bennünket, s mihelyt ránk sugárzik, kiderül a mi sötétségünk. Azok, akik szentnek látszanak, igen gyakran nem is azok. Mások pedig, akik nem látszanak annak, valójában szentek. A legnagyobb szentek néha a legrejtettebbek.

Krisztus többek között azért is alapította egyházát, hogy az emberek egymást vezethessék hozzá, s így megszenteljék magukat és egymást. Ebben a folyamatban felebarátainkon keresztül maga Krisztus vonz magához minket.

Tudatunk mélyéről feltörhetnek kételyek a kinyilatkoztatással szemben. El kell oszlatnunk őket, hiszen isteni garanciát kaptunk arra, hogy Krisztus apostolainak jogos örökösei azok, akik ma Krisztus nevében, az ő személyét képviselve szólnak hozzánk. „Aki titeket hallgat, engem hallgat; aki titeket megvet, engem vet meg.”

Amikor olyasmit kéne elfogadni Isten tekintélye alapján, amit máshonnan nem tudhatunk, csakis az ő kinyilatkoztatásából, akkor sokan őrültségnek vélik, hogy odaadó figyelemmel meghallgassák. Sehonnan máshonnan nem tudhatják meg, – ezt a forrást mégsem fogadják el. Az újságok hajmeresztő hazugságait viszont bamba belenyugvással tudomásul veszik, – bár a kezüket sem kellene kinyújtaniuk ahhoz, hogy megtalálják az igazságot: ott van az orruk előtt, – közvetlenül a kezükben tartott lap mögött.


A Scribner kirakatában megláttam egy könyvet: Etienne Gilson: The Spirit of Medieval Philosophy (A középkori filozófia szelleme) címmel… az aberdeeni egyetemen tartott előadássorozatból készült…

E könyv lapjairól kellett megértenem azt a rendkívüli fogalmat, amely egész életemet felforgatta. Ráadásul egy olyan száraz, idegen, tudományos szóösszetétel jelölte mindezt, amilyeneket a skolasztikus filozófusok annyira szívesen használnak. Ez a szó az „aseitas”. Ez a szó egyedül Istenre alkalmazható, és az Ő legjellemzőbb tulajdonságát fejezi ki: ezen a szón keresztül egészen új képet alkottam róla… Ez a fogalom egyszerre mély és határozott, egyszerű és pontos, és olyan következtetések adódnak belőle, amelyeket még távolról sem tudtam felfogni, de legalább öntudatlanul is becsülni kezdtem, filozófiai tudásom hiányosságai ellenére.

„Aseitas”: magától valóság (azaz Istennek puszta önmagából eredő léte): egy lénynek azt a hatalmát jelzi, hogy tökéletesen, egyes-egyedül a saját erejéből létezik. Nem azért, mert önmagát hozta létre, hanem mert nincs szüksége semmilyen okra, létének semmilyen igazolására, – leglényegéhez tartozik a létezés. Csak egyetlen ilyen lény lehet: Isten. Ha azt mondjuk, hogy Isten („a se”: önmagától való) van, akkor egyszerűen azt állítjuk, hogy Isten maga a lét. Ego sum, qui sum. („Én vagyok, aki vagyok.”) Ez pedig azt jelenti, hogy Isten „teljesen független mindentől, nemcsak önmagán kívül, hanem önmagán belül is”.

Ez a fogalom annyira megragadott, hogy ceruzával fölírtam a lap tetejére: „Isten aseitas-a = önmagától van.”…

Három másik szakaszt is megjelöltem. Talán legjobb, ha kimásolom őket, hiszen az én szavaimnál sokkal jobban kifejezik azt, mennyire lenyűgözte értelmemet ez a könyv.

„Ha Isten kijelenti, hogy Ő van, és ha annak, amit mond, az értelmünkkel felfogható jelentése van, akkor ez csak azt jelentheti: Ő a tökéletes, tiszta létezés.”

Tökéletes lét: tehát létezésében nincs semmi hiány. Ezért nincs benne semmi változás, semmi keletkezés, semmi kezdet vagy vég, semmi korlátozás. Ha elég mélyen tudtam volna gondolkodni, a létnek e teljességéből logikus következetességgel könnyen eljuthattam volna a teljes tökéletességhez is.

Meglepett a szerző egy fontos megkülönböztetése. Különbséget tett az „ens in genere” – az általános létezés elvont fogalma – és az „ens infinitum” – a konkrét és valóságos végtelen lét – között, Aki maga felülmúlja minden fogalmunkat. Ezért a következő sorokat is megjelöltem, – ezek egyengették első lépéseimet Keresztes Szent János felé.

„Túl minden érzékelhető képen, minden fogalmi meghatározáson Isten azt állítja magáról, hogy Ő az abszolút lét a maga teljes megvalósultságában. Istenről való fogalmunk csupán szegényes hasonlat, ezt a valóság minden tekintetben felülmúlja. Egyetlen állítást fogalmazhatunk meg róla: a Létezés, a Létezés, tehát abszolút igenlése annak, ami túl van mindenen, s így magában hordja mindennek elégséges okát. Ezért joggal mondhatjuk, hogy a valóság túláradása, amely az istenit elrejti a szemünk elől, mégis olyan fényt nyújt, amely minden mást megvilágít: ipsa caligo summa est mentis illuminatio – a szellem legfőbb megvilágosítója maga a homály.”

A latin mondatot Szent Bonaventura Itinerariumából idézte.

Azon a pár oldalon Gilsonnak még egy harmadik mondatát is megjelöltem:

„Amikor Szent Jeromos azt mondja, hogy Isten önmagának az eredete és saját lényegének az oka, nem azt állítja, mint Descartes, hogy Isten saját végtelen hatalmával, mint okkal állítja bele magát a létbe, hanem egyszerűen csak azt, hogy létének az okát nem kereshetjük Őrajta kívül.”

Miért ráztak meg ennyire ezek és az ezekhez hasonló mondatok? Az okát, azt hiszem, lelkem mélyeiben kell keresnem. Sohasem tudtam helyes képet alkotni arról, mit jelent a keresztényeknek Isten. Egyszerűen elfogadtam azt az elképzelést, hogy az az Isten, akiben a vallásos emberek, mint minden dolog teremtőjében és kormányzójában hisznek: valami lármás, nagyzoló és nevetséges figura, valami bizonytalan és rejtett lény, saját vágyaink és törekvéseink, egyéni elképzeléseink kivetítése.

Olyan istenfogalmat képzeltem el, amely egyszerűen képtelenség – s aztán ennek alapján vádoltam a keresztényeket. Elgondolásom szerint Isten végtelen, mégis véges; tökéletes, mégis tökéletlen; örök, mégis változó – az emberekhez hasonlóan kiszolgáltatott az érzelmek minden hullámzásának, a szeretetnek, a bánatnak, a gyűlöletnek és a bosszúnak. Hogyan is lehetne ez az eszelős érzelmi lény kezdet- és vég nélküli, a mindenség teremtője? A Szentírás számomra holt betűjét holtan fogadtam be, s meg is ölt, Szent Pál szava szerint: „A betű öl – a Lélek (Szellem) az, aki éltet.”

Az olvasás közben keletkezett mélységes megilletődésem onnan is származhatott, hogy Isten a szemem láttára igazolódott előttem. Az emberi értelem természetes vággyal keresi az igazi istenfogalmat: velünk született az az éhség, hogy megismerjük és meglássuk Őt, s ezt a mohó vágyat nem fojthatjuk el végleg magunkban…

Mekkora megkönnyebbüléssel fedeztem most föl nemcsak azt, hogy sem fogalmaink, sem hasonlataink nem tudják kielégítően leírni Istent, hanem azt is, hogy soha nem is szabad megelégednünk semmilyen róla szerzett ismeretünkkel…

S ez volt a legfontosabb fölfedezésem: most végre elismertem, hogy a hit olyan valóság, amelynek határozott jelentése és ellenállhatatlan vonzereje van.

Óriási lépést tettem előre… Beláttam, hogy azok, … akik hisznek benne (Istenben), valóban valakiben hisznek, s hitük nem puszta ábránd.


Legkomikusabbnak (Bramachari: hindu szerzetes) azonban azt érezte, amikor protestáns lelkészek lelkesen kérdezgették tőle, hogy Indiát valóban egészen meghódította-e már a protestantizmus. Ilyenkor rendszerint azt válaszolta, hogy India még igen messze van attól, hogy megtérjen… Véleménye szerint a keresztény misszionáriusok azért nem tudnak igazán behatolni Ázsia mérhetetlen embertömegébe, mert a misszionáriusok társadalmi szintje messze fölötte áll a bennszülöttekének. Az anglikánok valóban azt gondolták, hogy a hindukat úgy tudják megtéríteni, ha szigorúan elkülönülnek tőlük: a fehér emberek az egyik templomba, a bennszülöttek a másikba járnak, és mindkét helyen szónokolnak nekik a testvéri szeretetről és az egységről.

Szerinte minden keresztény misszionáriust az akadályoz a leginkább a munkájában, hogy túl jól, túl kényelmesen él. Úgy gondoskodnak magukról, hogy a hinduk képtelenek szentnek látni őket – nem beszélve arról, hogy húst ettek, ami ellenszenvessé tette őket a bennszülöttek szemében.

Semmit sem tudok a misszionáriusokról, de biztos vagyok benne, hogy a mi életszínvonalunkhoz képest az ő életük önfeláldozó és nehéz, és egyáltalán nem tekinthető kényelmesnek. Az európai vagy amerikai életmódhoz képest óriási áldozatot vállalnak. Valószínűleg az életüket tennék kockára, ha azon az életszínvonalon próbálnának élni, amellyel az ázsiai emberek többségének be kell érnie. Nemigen lehet elvárni tőlük, hogy mezítláb járjanak, s gyékényszőnyegen aludjanak egy kunyhóban. De egy biztos: a pogányoknak megvannak a maguk elképzelései az életszentségről és ennek lényeges része az aszkézis. Bramachari szerint a hinduk többségének az a benyomása, hogy a keresztények nem tudják, mi az aszkézis. Ő persze elsősorban a protestáns misszionáriusokról beszélt, de azt hiszem, kritikája mindazokra áll, akik valamelyik fejlett országból érkeznek meg a trópusok vidékére.

A magam részéről nem látok ebben semmi elszomorítót. Bramachari egyszerűen olyasmit fogalmazott meg, ami régóta ismerős az evangéliumok olvasói előtt: „Ha a földbe esett búzaszem el nem hal, egyedül marad; de ha elhal, sok termést hoz.” A hinduk nem olyan embereket várnak tőlünk, aki iskolákat és kórházakat építenek – bár ezek a dolgok önmagukban jók meg hasznosak, és iszonyatosan hiányoznak Indiában – hanem azt akarják tudni, hogy vannak-e szentjeink, akiket elküldhetünk hozzájuk…

Amikor azonban egy nagy, középnyugati bencés kolostorban tett látogatásáról beszélt, ismét mosolyogni kezdett. Elmondta, hogy egész sor műhelyt, gépet, nyomdát mutattak neki. Végigvezették az egész „telepen”, mintha teljesen beleélték volna magukat az épületeikbe és a vállalkozásaikba. Az az érzése támadt, hogy jobban érdekli őket a nyomda, az írás és a tanítás, mint az imádság.

Bramachari nem tartozott azok közé, akiket meghatottak az ilyen kijelentések: „ebben a templomban negyedmillió dollár értékű festett üveget láthat, az orgonának hat regisztere van, dobbal, haranggal és fülemüleszóval; az oltárt igazi, élő olasz művész készítette…”.


A fiatal pap nem beszélt hosszan…

Miről beszélt? Arról, hogy Krisztus az Isten Fia. Benne, a Szentháromság második személyében Isten emberi természetet, emberi testet és lelket vett magára, és közöttünk lakozott, telve kegyelemmel és igazsággal. Ez az ember, akit Krisztusnak neveznek: Isten. Ember is, Isten is. Egyszemélyben két természet lényegileg egyesül egymással. Ez az Isteni Személy emberi természetet vett magára. Művei Isten művei, tettei Isten tettei. Benne Isten szeretett minket, Isten járt közöttünk. Meghalt értünk a kereszten: Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, igaz Isten az igaz Istentől.

Jézus Krisztus nem pusztán ember, még ha a legjobb, legnagyobb ember is: a legnagyobb próféta, csodatévő szent, aki meggyógyítja a betegeket. Olyasvalaki, aki mindezeket a szavakat semmivé zsugorítja: Isten. Mégsem pusztán testetlen lélek: Isten nem rejtőzik el egy látható test mögé. Igaz ember, aki szűztől született, a Szentlélek (Szent Szellem) által testéből formált testtel. S amit ebben a testben a földön véghezvitt, azt nemcsak emberként tette, hanem Istenként is. Istenként szeretett minket, szenvedett és halt meg értünk.

Honnan tudjuk mindezt? Isten a Szentírásban nyilatkoztatta ki nekünk, s ezt megerősíti az egyház, az első apostoloktól és egyházatyáktól egészen napjainkig. Aki hisz benne, az megkapja a világosságot, hogy felfogja és a maga módján megértse. Aki nem hiszi, az sohasem fogja megérti: nem lát benne mást, mint botrányt és bolondságot.

Senki nem hihet ezekben pusztán saját elhatározása alapján. Ha nem kap kegyelmet, ha Isten nem világítja meg és indítja el értelmét és akaratát, akkor önmagától nem képes elérni az élő hitet. Isten adja nekünk a hitet, és senki nem juthat el Krisztushoz, ha az Atya nem hívja.

Vajon mi minden történhetett volna az életemben, ha ezt a kegyelmet akkor befogadom, amikor Róma templomainak ősi mozaikjaiban már-már fölfedeztem Krisztus istenségét? Milyen halom öngyilkos és Krisztus-gyilkos bűnt kerülhettem volna el – mindazt a szennyet, amit a lelkemben élő képére rákentem ebben az utolsó öt évben, amikor Istent megostoroztam és keresztre feszítettem magamban?

Most már könnyű azt mondanom, hogy Isten előre látta hűtlenségemet és azért nem adta kegyelmeit azokban a napokban, mert tudta, hogy elpazarlom és megvetem, és evvel az elutasítással talán elpusztítom magam. Mert kétségtelen, hogy a lelkek részben azért nem kapnak kegyelmet, mert kapzsiságukban, kegyetlenségükben és önzésükben már annyira megkeményítették akaratukat, hogy az újabb visszautasítás még inkább görcsbe rántaná őket. De a nyomorúság, a tanácstalanság, a titkos, belső félelem és zavar belőlem már kisajtolt némi alázatosságot, s így fölszántott lelkem már alkalmasabb talajjá vált a jó mag befogadására.

Azon a napon erre a beszédre volt a legnagyobb szükségem.


Amikor a pokolról szóló beszédet hallgattam… számítottam rá, hogy ez a beszéd érint a legjobban, s ez így is történt.

Véleményem szerint bárkit megrendíthet ez a különös téma. Miért kell irtózni a pokol gondolatától? Senkinek sem kötelező odajutnia. Akik odakerülnek, saját döntésükből, Isten akarata ellenére jutnak oda. Csak úgy lehet eljutni a pokolba, hogy az ember visszautasítja és elveti a gondviselés és a kegyelem minden eszközét. Saját akaratuk juttatja őket oda, nem Istené. Ítéletük saját akaratukat véglegesíti – teljesen önkéntes, egyéni döntésüket. Gyöngeségünk önmagában még nem idézi elő kárhozatunkat. Gyöngeségünktől nem kell megrémülnünk, – éppen ez az erőnk forrása. „Szívesen dicsekszem gyöngeségeimben, hogy Krisztus ereje lakjék bennem.” Az erő a gyöngeségben lesz teljessé, és a kiszolgáltatottságunk kiált a leghathatósabban Isten irgalmához, hiszen Ő a szegényekhez, a teher alatt görnyedőkhöz fordult elsősorban.

A pokolról szóló beszéd valóban megrázott – de nem a szenvedélyből és önszeretetből fakadó, izgatott és indulatos megrendülés támadt bennem, hanem valami csöndes bánat és türelmes fájdalom. Elgondoltam, milyen óriási és iszonyatos szenvedést érdemelnék, s láttam, hogy jelen körülményeim között már csaknem belé is zuhantam. Ugyanakkor éppen büntetésem nagysága segített megértenem azt, hogy milyen nagy rossz a bűn.

A végeredmény az lett, hogy lelkem új mélységekre nyílt meg, új valóságokra ébredt rá, és növekedett a hitben, a szeretetben és a bizalomban Isten iránt, hisz egyedül tőle remélhettem megváltást gonoszságaimtól. Egyre őszintébben vágyódtam a keresztségre.


Milyen gyönyörűek és rettenetesek azok a szavak, amelyekkel Isten a lélekhez szól, akit magához hívott az Ígéret földjére, hogy saját életében részesítse. Abba a szeretetreméltó és termékeny országba, amely a kegyelem és a dicsőség, a belső, misztikus élet földje. Kedvesek ezek a szavak azoknak, akik meghallgatják és követik őket. De mit jelentenek másoknak, akik hallják ugyan, de nem értik és nem válaszolnak rá?

„Az a föld, ahova érkezel, hogy birtokodba vedd, nem olyan, mint Egyiptom földje, ahonnan kivonultatok, amelyet azután, hogy bevetetted, lábbal kellett öntöznöd, mint valami veteményeskertet. Az az ország, ahova most bevonultok, hegyes-völgyes ország, az ég esője öntözi.

Olyan ország, amelynek az Úr, a te Istened viseli gondját, amelyen az év elejétől az év végéig folyvást rajta az Úr, a te Istened szeme. Ha engedelmeskedtek parancsaimnak, amelyeket ma adok nektek, s szeretitek az Urat, a ti Isteneteket, és szívetek, lelketek mélyéből szolgáltok neki, földeteknek a kellő időben megadom az esőt, a korai esőt éppúgy, mint a késői esőt, úgy, hogy betakaríthatod majd gabonádat, borodat és olajodat.

Adok majd füvet is legelődön jószágod számára, és magad is jóllakhatsz majd.

De vigyázzatok, el ne tévelyedjen szívetek, s tévútra ne térjetek; más isteneknek ne szolgáljatok és ne boruljatok le előttük! Különben fölgerjed        ellenetek az Úr haragja, bezárja az eget, nem esik több eső, a föld nem hozza meg termését, s csakhamar kivesztek abból a szép országból, amelyet az Úr ad nektek.”

Keresztülmentem, mint a zsidók, a keresztség Vörös-tengerén. Pusztába léptem, egy borzasztóan könnyű és kényelmes pusztába, melynek minden próbatételét gyöngeségem arányában mérsékelték. Itt alkalmam nyílt volna arra, hogy méltóan dicsőítsem Istent, egyszerű bizalommal és engedelmességgel, olyan úton járva, amely fölébe emel saját természetemnek és ízlésemnek. S ez olyan földre vezetett volna, amelyet sem elképzelni, sem megérteni nem tudtam. Olyan földre, amely sokban hasonlított Egyiptom földjére, amelyről menekültem: a zűrzavar és a bűn által megvakított és megbéklyózott emberi természet földjére, amelyen az emberi szorgalom és találékonyság alig jutott valamire. Itt viszont csak Isten irányíthat mindent, s azt várja tőlem is, hogy olyan szorosan az Ő vezetése alatt éljek, mintha Ő gondolkodna az én eszemmel, Ő akarna az én akaratommal.

Erre hívott és erre teremtett engem. Ezért halt meg Krisztus a kereszten, ezért kereszteltek meg most, ezért van bennem az élő Krisztus, magába olvasztva engem szeretetének tüzével.

Ez a hívás a keresztségben jutott el hozzám, súlyosbítva azzal az iszonyatos felelősséggel, hogy jaj nekem, ha nem jól válaszolok rá. Mégis, bizonyos értelemben alig lehetett meghallani és követni szavát. Szinte a kegyelem csodája kellett volna ahhoz, hogy azonnal, ösztönösen és teljes hűséggel igen mondhassak rá, – és milyen csodálatos lett volna, ha így történik!

Mert kétségtelen, hogy mérhetetlen birodalomra nyílt kilátásom ezen a napon. S ezt, bár eleinte homályosan és tapogatózva, de rögtön megsejtettem. Egyelőre csak igen távoli, s inkább negatív módon ugyan: új élményeimet szembeállítottam az átlagos emberi tapasztalat banális közhelyeivel – a baráti társalgásokkal, a város képével, s azzal a ténnyel, hogy a Broadway-n minden lépésem a pusztulás szakadéka felé vitt előre…

S ekkor ismét megszólalt a hang, amely egyszer s mindenkorra belém költözött. Újra ránéztem a kapura, amely megnyílt előttem, bepillantottam abba az országba, amely gazdagabb annál, semhogy átláthatnám.

„A föld, amelyet birtokolni fogsz, nem olyan, mint Egyiptom földje, ahonnan kijöttél…” „Mert az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti utaitok, – mondja az Úr.” „ Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok, hívjátok segítségül, amíg közel van…” „ Miért költitek pénzt arra, ami nem kenyér, és a keresetet arra, ami jól nem lakat?”

Mindezt jól hallottam, valahogy mégsem tudtam fölfogni vagy megérteni. Talán valóban képtelen is voltam még rá, hiszen azt sem tudtam, mi is az imádság, az áldozat, a világ föladása, a természetfölötti lelkiélet. Mi mindent kellett volna még tennem, aminek még az ötlete sem merült föl bennem! …

Azzal a rettenetes tévedéssel léptem be a keresztény életbe, hogy az nem több a kegyelem természetfölötti létmódjával felruházott, természetes életnél. Ugyanúgy élhetek, mint azelőtt, úgy gondolkodhatom és cselekedhetem, mint azelőtt, azzal az egyetlen kivétellel, hogy elkerülöm a halálos bűnt. (A római katolicizmus szerint a halálos bűn olyan súlyos dologban elkövetett bűn, amit az ember teljes tudatossággal és megfontolt beleegyezéssel követ el, azaz tudatában volt a cselekedet bűnös jellegének, és azt szándékosan követte el. – forrás: wikipédia)

Eszembe se jutott, hogy ha ezután is úgy élek, mint azelőtt, akkor képtelen leszek arra, hogy elkerüljem a halálos bűnt. Keresztségem előtt csupán önmagammal törődtem, saját vágyaim és törekvéseim kielégítésének éltem, az élvezetnek, a kényelemnek, az elismertetésnek és a sikernek hódoltam. A keresztség viszont arra kötelezett, hogy természetes vágyaimat megfékezzem, s vessem alá őket Isten akaratának. „A test vágyódása Isten ellen van, mert nem veti magát alá Isten törvényének, hiszen nem is képes rá. Aki test szerint él, nem lehet kedves Isten előtt…” „Ha test szerint éltek, meg fogtok halni: de ha a szellemmel megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. Mert akiket Isten Szelleme vezérel, azok Isten fiai.”

Ha az ember saját akaratát Isten akarata elé helyezi, akkor valójában már gyűlöli Istent. Persze Őt önmagában nem lehet gyűlölni, de parancsaiban igen, ha megszegjük őket. Pedig Isten az életünk: az Ő akarata a táplálékunk, az életünk kenyere. Ha saját életünket gyűlöljük, akkor a halálba tartunk, ezért a test okossága a halál.

Egyedül tudatlanságom menthet föl mulasztásom alól. Az életem ugyanis a keresztség után is lényegében ugyanolyan maradt, mint előtte. Így hát én is megvetettem Istent azáltal, hogy jobban szerettem nála a világot és a saját testemet. S mert a szívem erre vonzott, nem kerülhettem el a halálos bűnt, hiszen szinte minden tettemmel önmagamnak akartam tetszeni, s ezáltal hátráltattam és pusztítottam a kegyelem művét a lelkemben.

Mindezt akkor még nem láttam tisztán. Értelmemnek őszinte és teljes megtérése nyomán azt hittem, hogy most már egészen megtértem. Mivel hittem Istenben és az egyház tanításában, egész éjjeleket szívesen végigvitatkoztam ezekről a kérdésekről, ezért már azt képzeltem, hogy buzgó keresztény is vagyok.

Az értelem megtérése azonban még kevés. Amíg az akarat nem tartozik egészen Istenhez, addig az értelem megtérése bizonytalan és határozatlan marad. Az akarat ugyanis nem kényszerítheti az értelmet arra, hogy egy tárgyat másnak mutasson, mint ami. De elfordíthatja tőle, sőt, azt is megakadályozhatja, hogy szemügyre vegye.

Hol maradt az akaratom? „Ahol a kincsed, ott a szíved is” – én pedig nem gyűjtöttem magamnak kincset az égben. Minden kincsemet a földön halmoztam fel. Író, költő, kritikus, professzor akartam lenni. Élvezni akartam az értelem és az érzékek minden örömét, és megszerzésükért olyan helyzetekbe is belementem, amelyek hajszál híján lelki katasztrófákban végződtek. Ösztöneim rendszerint úgy elvakítottak, hogy erre idejekorán sose eszméltem rá, csak akkor, amikor a baj már megtörtént.

Magukban véve kifogástalan dolgokra törekedtem. Semmi rossz nincs abban, ha valaki író, vagy költő lesz, – legalábbis remélem. A rossz akkor kezdődik, ha valaki csupán a hiúságának kielégítéséért törekszik erre, csak azért, hogy eljusson saját önimádata által elképzelt magaslatra. Írásaimat elárasztották a szenvedélyeim, az önzésem, a bűneim, hiszen ezekből származtak. A rossz fa rossz gyümölcsöt terem, ha egyáltalán hoz gyümölcsöt…

(Ceremóniára) persze rendszeresen jártam, nemcsak vasárnap, hanem néha hétköznap is… Elég sok „lelki”-nek nevezhető olvasmányt is átlapoztam, bár nem olvastam megnyílt lélekkel. Csak úgy faltam a könyveket, néha-néha jegyzetelve is: megjegyeztem azokat a gondolatokat, amelyeket felhasználható érveknek találtam. Néha délután is elmentem valamelyik templomba imádkozni…

Mindez elegendő lett volna egy átlagos (római) katolikus embernek… én azonban nem érhettem be ennyivel… Akkora lelki összevisszaság után, amekkorán keresztülmentem, semmire nem juthattam napi (úrvacsora), gyakori imádság… (az Ő Igéjén való) elmélkedés és önmegtagadás nélkül.

Időbe telt, mire mindezt megértettem. De leírom azt, amit fölfedeztem, hogy aki hasonló állapotba kerül, elolvashassa és megtudhassa, mit kell tennie, hogy az életveszélytől és a boldogtalanságtól megmeneküljön. Azt mondom nekik: bárki is légy, az a föld amelyre Isten vezet, nem hasonlít Egyiptom földjére, ahonnan kijöttél. Itt nem élhetsz már úgy, ahogyan ott éltél. Régi életedet és korábbi utaidat megtagadtad, nem élhetsz többé saját kényed-kedved szerint… Élvezeteidet és kényelmedet föl kell áldoznod Isten szeretetéért…

A legfontosabb pedig az, hogy táplálkozz mindennapi Kenyereddel, hisz nélküle nem élhetsz. Jöjj, ismerd meg Krisztust, hiszen az Ő élete táplál téged (az úrvacsorában) (és az Ő Igéjében) – és akkor megízlelteti veled az Ő örömét és békéjét, amely fölülmúlja minden eddigi örömödet, és megkönnyíti életed átalakítását.


Emlékszem, hogy az egyik teológiai tétel mélyen megrendített, mélyebben, mint bármi más. Valahol az első hét elmélkedéseiben, miután átgondoltam a halálos bűn iszonyatát, arról kezdtem gondolkodni, milyen rossz a bocsánatos bűn. A halálos bűn iszonyata némileg elvont maradt, egyszerűen azért, mert annyi ága-boga van a kérdésnek. De akkor hirtelen ráeszméltem, milyen rettenetes a bocsánatos bűn: nem a büntetés érdekelt, hanem az, hogy Isten jóságát és szerető kedvességét sérti meg. Az elmélkedés végére teljesen meggyőződtem róla, milyen gonosz és értelmetlen, ha valaki a saját akaratát és kielégülését elébe helyezi Isten akaratának, akinek szeretetére vagyunk teremtve.


A Szentírásban Isten gyakran szól hozzánk közvetlenül is. Hatékony, kegyelemmel tele szavait olvasás közben hirtelen beülteti szívünkbe, s föltárja rejtett jelentésüket, ha imádságos lélekkel figyelünk rájuk…


Először életemben ráeszméltem arra, hogy már nem érdekel, megtarthatom-e itt a helyem, vagy nem, itt maradok-e, vagy belépek a hadseregbe. Mindezzel nem törődtem többé. Mindezt Valakinek a kezébe tettem le, aki sokkal jobban szeretett, mint amennyire én valaha is szeretni tudom saját magamat. Szívem megtelt békével.

Nem házak, állások, helyek, idők, vagy külső körülmények teremtik meg ezt a békét. Ezt a békét az idő és az anyagiak sohasem tudják megadni. Ezt a békét nem adja meg a világ…


Fölemeltetett Krisztus a kereszten, mindeneket magához vonzva ebben a rettenetes áldozatban, amely a szívet kitépi a testből – hogy Krisztussal egyesítse.

 „Láss, láss” – hívtak ezek a fények… Lásd, ki az Isten! Ébredj rá… Nézd Krisztust itt a kereszten! Nézd sebeit, széttépett kezét; lásd, hogy a dicsőség királyát tövissel koronázták! Tudod, mi a szeretet? Itt a szeretet. Itt a kereszten, itt van a Szeretet, szenved a szögektől, tövisektől. Nézd azt az ólommal kivert korbácsot, amely széttépi és halálra sebzi a bűneid miatt! Elvérzik az emberek miatt, akik sohasem akarják megismerni, sosem gondolnak rá, és nem emlékeznek az Ő áldozatára. Tanuld meg tőle, hogyan kell szeretni Istent, és hogyan kell szeretni az embert! Tudd meg ebből a keresztből, ebből a szeretetből, hogyan kell odaadni neki az életedet! …

– Lásd meg, kicsoda Isten! Lásd az Ő dicsőségét, amely ebből a megfoghatatlan, határtalan áldozatból száll föl hozzá. Ebben az áldozatban kezdődik és végződik az egész történelem. Ebben kezdődik és fejeződik be minden élet. Benne zajlik és végződik minden történet: örömben, vagy szomorúságban. Az Istenen kívül létező igazságoknak egyetlen metszéspontja, összegzése és végeredménye a Szeretet…

– Tudod, mi a szeretet? Sohasem ismerted a szeretet értelmét. Te minden dolgot mindig saját semmiséged középpontjából szemléltél. Itt a szeretet, ebben a vérrel és áldozattal teli kehelyben. Nem tudod, hogy ha szeretsz, akkor a halált is vállalod annak boldogságáért, akit szeretsz? Hol van a te szereteted? Azt mondod, követni akarsz? Hol a kereszted, ha csupán úgy teszel, mintha szeretnél? …


Az evilági sikerek logikája hamis. Azon furcsa tévedésen alapul, hogy a tökéletességet a többi ember véleménye, tetszése és tapsa igazolja. Hátborzongató lehet mindig csak mások elképzelésében élni, mintha csak ott nyerhetnénk el valóságos értékünket!


A világ üressége, értelmetlensége és semmisége újra rám borult minden oldalról. De most nem tudott megzavarni, vagy elkeseríteni.

Megerősített az a tudat, hogy ha benne élek is a világban, nem kényszeríthet rá arra, hogy részt vegyek benne, vagy hozzá tartozzam, vagy akár bemocskolódjam kikerülhetetlen és nyomorúságos érintésétől.


Csodálatos élmény fölfedezni egy új szentet. Isten minden egyes szentjében megdicsőül, de mindegyikben más módon. Nincs két egyforma szent. Mind hasonlít Istenhez, de mind másképpen. Ha Ádám nem esett volna bűnbe, az emberiség Isten különböző és fönséges képmásainak egész sorozatát hozta volna létre. A sokmilló ember mind, külön-külön az ő dicsőségét tükrözné, káprázatosan és újszerűen. Minden egyes ember a maga sajátos szentségében ragyogna, abban az öröktől neki kijelölt szentségben, amely a legtökéletesebben, természetfölötti módon kiteljesíti emberi személyiségét.

A bűnbeesés óta milliók lelkében meghiúsult ez a terv. Milliók váltak hűtlenné csodálatos hivatásukhoz, örökre eltorzítva személyiségüket. A bűn és zűrzavar által eltorzított, s félig elpusztult lelkekben azonban Isten visszaállítja az Ő képmását. Bölcsességének és szeretetének alkotása így még gyönyörűbbé válik, – sokkal élesebben tűnik ugyanis elő a zűrzavar hátteréből, amely mégse tudta visszarettenteni Isten hatékony jóságát.

(Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nép vagytok, és oly nép, melyet Isten sajátjának tart, hogy annak hatalmas dolgait hirdessétek, aki titeket a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott.)

 


Szabad voltam. Fölfedeztem a szabadságomat. Istenhez tartoztam, nem saját magamhoz: és aki hozzá tartozik, az szabad. Szabad a földi élet minden szorongásától, aggodalmától, bánatától, a földi dolgok szeretetétől. Mi a különbség az egyik hely és a másik, az egyik ruha és a másik között, ha az életünk Istenhez tartozik és egészen az Ő kezébe helyeztük magunkat? Egyedül az áldozat számított; az, hogy akaratomat egészen neki adtam át. A többi mellékes…

Azt is tudtam, hogy ha Isten úgy akarná, hogy a hadseregbe kerüljek, akkor az lesz a jobb és boldogítóbb számomra. Mert boldogság csak ott van, ahol az igazság és a valóság egybeesik azzal az akarattal, amely mindent legigazabb tökéletességéhez vezet el: az Isten akaratával. Egyetlen boldogságunk van: neki tetszeni. És egyetlen szomorúságunk: ellenszegülni, visszautasítani valamit, elfordulni tőle, akár a legcsekélyebb dologban is, még gondolatban, vagy félig-ösztönös mozdulatban is. Csak ezek hoznak bánatot, hiszen elválasztanak, elválaszthatnak, vagy legalábbis eltávolíthatnak tőle, aki a mi életünk és örömünk…


Lehet-e boldoggá lenni hit (szellemi látás) nélkül? Valami olyan elv nélkül, amely meghaladja az általunk ismert világot? A douglastoni házat a nagyszüleim építették és lakták huszonöt éven át: a jégszekrény mindig tele, a szőnyegek ragyogó tiszták, tizenöt különböző újság hever a nappali asztalán, Buick áll a garázsban és papagáj visítozik a verandán a szomszéd rádiója ellen, – mindez remekül jelképezi azt az életet, amely mégis csupán zűrzavart és szorongást, félreértést és haragot hozott magával. Ebben a házban Bonnemamam minden nap órákig ült a tükör előtt és krémmel dörzsölgette az arcát, mintha operába készülne. De sohasem ment el, legföljebb álmában, amikor békétlen magányában elszundikált a kenőcsös tégelyei között.

Erre az életre mi úgy válaszoltunk, ahogy saját nemzedékünk szelleme sugallta. Mi a mozikban és a Long Island olcsó, sárgásfényű lokáljaiban, vagy a belváros csillogóbb és zajosabb bárjaiban kötöttünk ki, s itt éltük ki mindazt, amit ő otthon. Mi se jutottunk el soha a magunk álmainak operájába.

Ha az ember kegyelem nélkül próbál élni, kétségtelen, hogy nem minden szava válik gonosszá. Sokféle jót tehet: vezethet autót, olvashat könyvet, úszhat, rajzolhat képeket. Megteheti mindazt, amit az öcsém, különböző korszakaiban: gyűjthet bélyeget, képeslapot és lepkét, tanulhat kémiát és fotózhat, vezethet repülőt és megtanulhat oroszul. Mindez önmagában jó és megtehető kegyelem nélkül is.

De meg se kellett (öcsémtől) kérdeznem, akadt-e ezek között egyetlen egy is, amelyik – Isten kegyelme nélkül – valaha is megkóstoltatta vele a boldogságot.

A hitről beszéltem. A hit ajándéka Istennel hoz kapcsolatba: az Ő lényegével és valóságával léphetünk érintkezésbe a látszólagos sötétben, mivel legbelső lényegét sem értelmünk, sem (fizikai) érzékeink nem képesek megközelíteni, vagy megragadni. De a hit erőlködés nélkül átlépi mindezeket a korlátokat: maga Isten közli magát velünk, s tőlünk csak azt kívánja, hogy alázatosan fogadjuk el kinyilatkoztatását, mégpedig olyan formában, ahogy hozzánk érkezik: (a Szelleme által,) más emberek közvetítésével.

Ha ez a kapcsolat létrejön, isten megadja nekünk megszentelő kegyelmét: saját életét osztja meg velünk, erőt ad arra, hogy szeressük Őt, legyőzzük béna lelkünk minden gyöngeségét meg korlátait, és Őt szolgáljuk, féken tartva zabolátlan és lázongó testünket.

Ha a kegyelem megszületett bennünk, szabaddá lettünk. Enélkül kénytelen-kelletlen azt tesszük, amiről tudjuk, hogy tilos, s amit nem is kívánunk igazán. De mihelyt a kegyelem bennünk él, szabadok vagyunk. Ha megkeresztelkedtél, nincs az a hatalom, amely rávihetne a bűnre, – semmi sem kényszeríthet rá saját lelkiismeretünk ellenére. És ha akarjuk, akkor örökre szabadok maradhatunk, mert annyi erőt fogunk kapni, amennyire szükségünk van, annyiszor, ahányszor csak kérjük, és akkor, amikor kérjük, sőt általában jóval hamarább.


A bennünk élő és minket irányító Krisztus aztán maga vonzza az embereket, hogy ugyanerre a fönséges egységre vágyódjanak és törekedjenek: hiszen példánkból öröm, szentség és természetfölötti erő árad. Vagy még inkább, mert a lelkünket birtokló, bennünk élő Krisztus rejtett vonzása sugárzik rájuk…

Így mindenki meghívást kaphat arra, legalább elvben, ha a gyakorlatban nem is –, hogy a szemlélődés kohójában Krisztussal egy lélekké olvadjon, s aztán ő is továbbadja azt a tüzet, amelyet Krisztus felgyújtott a földön.

Mindez gyakorlatilag azt jelenti, hogy tulajdonképpen csak egy hivatás létezik. Tanításban vagy betegápolásban, kolostorban vagy a világban, házasságban vagy egyedül: mindnyájan a tökéletesség csúcsára kaptunk meghívást: mély belső életre, sőt talán a misztikus imádságra, arra, hogy szemlélődésünk gyümölcseit továbbadjuk másoknak.

Ha a belénk öntött szeretetnek ez a fönséges tüze ott ég a lelkünkben, akkor minden szónál és példánál hatalmasabb vonzáskör keletkezik, amely ellenállhatatlanul szétterjed az egyházban és a világon. Keresztes Szent János ezt írja: „Még ha a lélek látszólag semmit sem csinál is, tiszta szeretetének egyetlen csöppje is nagyobb hasznára van az egyháznak, mint minden más ember munka együttvéve.”

*

Mielőtt megszülettünk volna, Isten már ismert minket. Tudta, hogy némelyikünk föllázad szeretete és irgalma ellen, tudta, hogy mások szeretni fogják attól a pillanattól kezdve, hogy képessé válnak a szeretetre, és ki is tartanak hűségesen. Tudta, hogy nagy öröm lesz az égben házának angyalai közt, ha egyikünk-másikunk megtér, és tudja, hogy egyszer összegyűjt minket saját céljaira, szeretetének dicséretére…


Egyrészt folytonosan úton vagyunk. Úgy utazunk, mintha nem tudnánk, hová tartunk.

Másrészt pedig már megérkeztünk.

Ebben az életben nem érhetünk el Isten tökéletes birtoklásához, ezért sötétben, úton járunk. A kegyelem által azonban már a mienk az Isten, ezért már megérkeztünk a világosságba…


Hallom, amint szólsz hozzám:

„Megadom neked, amire vágyol. A magányba foglak elvezetni. Olyan úton vezetlek, amelyet talán nem értesz majd, mert a leggyorsabb utat választottam.

Ezért körülötted mindent fölfegyvereztem ellened, hogy megtagadjanak, megsebesítsenek, meggyötörjenek és mindezzel a magányra kényszerítsenek.

Ellenséges támadásaik miatt hamarosan magadra maradsz. Elhagynak, üldöznek, megvetnek, s te egyedül maradsz.

Mindaz, ami megérint, megéget. Fájdalommal rántod el a kezed, amíg végül minden dologtól el nem szakadtál. És akkor egészen egyedül leszel.

Mindaz, amire más vágyódik, téged kimerít, sebet éget rajtad, s te fájdalommal menekülsz el mindentől, hogy egyedül légy. Minden teremtett öröm csak fájdalomként ér el hozzád. Meghalsz minden örömnek és egyedül maradsz. Minden jó, amit mások szeretnek, kívánnak és keresnek, tehozzád gyilkosként jön el, hogy elvágjon a világtól és örömeitől.

Dicsérni fognak, de úgy érzed, mintha máglyán égnél. Szeretni fognak, de az megöli a szíved, és pusztaságba kerget.

Tehetséget kapsz és összetör terhével. Megkapod az imádság örömét, és belébetegszel, úgyhogy elmenekülsz előle.

És ha már egy kicsit dicsérgettek és szeretgettek, akkor elveszek tőled minden tehetséget, szeretetet és hírnevet: teljesen elhagynak és elfelejtenek. Semmivé leszel, halott hulladékká. És azon a napon tiéd lesz a magány, amelyre oly sokáig vágyakoztál. Magányod mérhetetlen gyümölcsöt hoz azoknak az embereknek, akiket a földön sohasem fogsz látni.

Ne kérdezd, mikor lesz ez, hol és hogyan: hegyen, vagy börtönben; pusztában, vagy koncentrációs táborban, kórházban, vagy a Gethsemaniban. Nem számít. Ezért ne is kérdezd, mert nem kapsz választ. Nem fogod megtudni addig, míg belé nem kerülsz.

Meg fogod ízlelni az én gyötrelmem és szegénységem igazi magányát, én pedig elvezetlek az én örömeim magaslatára. Meghalsz bennem, és mindent megtalálsz az én irgalmamban, amely ezért teremtett téged…

Hogy az Isten testvére légy és megismerd a lángra gyulladt emberek Krisztusát.”


Lukács László: Utószó

Az ember élete vándorút a földön. Ez az ősrégi és sokatmondó kép azonban nem csupán végességünkre figyelmeztet, hanem végtelen távlatainkra is. Akár tud róla az ember, akár nem: a mennyei honvágytól hajtva keresi az igazságot és a boldogságot – a teljességet.


A próféták Isten emberei: csak úgy tudják belekiáltani a világba Isten üzenetét, ha egyre közvetlenebb közelben vannak hozzá: egyre jobban elszakadtak a világtól és kiüresítették magukat, hogy betölthesse őket az Isten.

One Response to “ “Thomas Merton: Hétlépcsős hegy – szemelvények”

  1. Jeney Attila szerint:

    Jó ötlet volt Levike ezt a kivonatot összeállítanod. Nagyon szemléletesen, érthetően beszél T.M. nem mindig egyszerű kérdésekről. Talán az egész könyvet sem ártana elolvasni. Köszi, A.

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.