A vallások közötti kapcsolatról

A vallások  közötti kapcsolatról

Egy éppen három évvel ezelőtt, a 2010-es Létkérdés konferencián elhangzott egyik előadás szövegére találtam a gépem fájlrendszerében.  Ez úton ajánlom figyelmetekbe Máté-Tóth András vallások közötti kapcsolatokról szóló nagyon érdekes és elgondolkodtató előadását. Éppen annyira érdekesnek és aktuálisnak látom, mint három évvel ezelőtt.

A vallások látszólag élnek egymás mellett, valójában azonban egymást átszőve léteznek. Megfontolandó, hogy a gondolkodásunkat ennek megfelelően módosítsuk. 

Az exkluzív, egymástól különálló, egymásnak uszuló, egymásnak feszülő vallási hagyományok külön – külön vizsgálata helyett, a vallási sokféleség, a vallási pluralizmus, a kultúra vegyes vallású dimenzióját kell a gondolkozásuk középpontjába helyezni! 

Azok, akik valamely vallási hagyomány elkötelezettjei, vagy kutatói, cseréljék le a szemüvegüket, és próbálják meg a saját vallásuk abszolút igazságát, a vallások párbeszédében feltárulkozó igazság alá helyezni. 

Különösen a vallások tanítói, papjai, rabbijai, imámjai állnak nehéz feladat előtt a vallási pluralizmus korszakában, mert ők a felelősek azért, hogy vallásbéke lesz-e Európában és Európán kívül, vagy vallásháború. 

Ezt a felelősséget nem háríthatják rá a modernizmusra, nem háríthatják rá az államhatalmakra, és nem háríthatják át az emberekre, akik születésüknél fogva rosszak. Ezt a felelősséget csak magukra háríthatják. Mert eddig is ők voltak a felelősek azért, hogy vallásháborúk voltak és vannak, és csak rajtuk múlik, hogy ez ne legyen így tovább. 

A lét egyik legfontosabb kérdése az, hogy van-e túlélés? A túlélés egyik garanciája, vagy talán a legfontosabb garanciája az, hogy az emberek egymással, és a nagy kulturális hagyományok egymással párbeszédbe kerüljenek. Hans Küng a svájci születésű, tübingeni, idős teológus így fogalmaz: Nincs világbéke vallásbéke nélkül, és nincs vallásbéke a vallások párbeszéde nélkül. 

Nem tehetünk úgy, mintha ezek a tények nem lennének, nem maradhatunk meg a frakcionális vallási gondolkodásban, hanem meg kell keresni az emberiség kulturális kincsinek azon a támpontjait, melyek lehetővé teszik számunkra, hogy levessük magunkról érdemben, a saját vallási hagyományunk által ránk öntetett kényszerzubbonyokat, és megpróbáljunk belehelyezkedni más-más vallási hagyomány, vagy éppen a vallástalanság hagyományának az öltözékeibe. 

Ha erre nem vagyunk hajlandóak, szabadok vagyunk, megtehetjük, de akkor ne beszélgessünk a vallásbékéről. 

Lessing, a bölcs Náthán című drámájának az egyik jelenetében egy egyébként nagyon sok más verzióban korábban is olvasható gyönyörű hasonlatot mondott a három nagy világvallás egymás mellett éléséről, a vallási toleranciáról. 

Arról van szó, hogy egy apának volt egy gyűrűje, amelyben benne volt a hatalma. Amikor érezte, hogy közeledik a vég, akkor a három fiának, akiket egyformán szeretett, át akarta adni az örökségét, de egyik fiút sem szerette volna kiválasztani. Csinált két másik, az eredetihez megkülönböztethetetlenül hasonló gyűrűt annyira, hogy ő maga sem tudta őket megkülönböztetni. Mindegyik fiú eljött az apa halálos ágyához. Az apa elbúcsúzott tőlük, megáldotta őket, és azt mondta: fiam, itt van az egyetlen gyűrű, rád bízom! 

Ennek a hasonlatnak egy korábbi változata a Dekameronban így szól: 

„Mindegyik fiú számot tartott az örökségre, és a tisztességre, és nem volt hajlandó a másiknak átengedni. Minekutána pedig látták, hogy az egyik gyűrű annyira hasonlít a másikhoz, hogy semmiképpen nem lehet megismerni melyik az igazi, eldöntetlen maradt, és ma is eldöntetlen, eldönthetetlen ama kérdés, hogy melyikük az atyának az igazi örököse. 

És azért mondom Neked Uram, ama három törvény felől, zsidóság, kereszténység, iszlám, melyeket három népnek adott az Atyaisten, s melyek felől kérdést intéztél hozzám, mindegyik azt hiszi, hogy az ő öröksége, az ő törvénye az igaz, és annak parancsait kell cselekednie. De, hogy melyiké az igazi, a kérdés épp úgy eldöntetlen, mint a gyűrűk dolgában.” 

Ez a Dekameronnak változata, a kérdés nem dönthető el. Ezt a megállást fejleszti tovább Lessing a maga verziójával, és két nagyon fontos dolgot mond. Az egyik, hogy a gyűrűnek a titka az, hogy aki viseli, az kedves lesz az Isten, és az ember előtt egyaránt, hisz a hamisítvány nem hathat. 

„Kövessétek megvesztegethetetlen, gáttalan áradó szeretetét. Versengve igyekezzen gyűrűje varázshatalmát ki-ki megmutatni. Segítse bűvös erejét szelídség, jóra serénység, szíves béketűrés, Isten előtt térdet hajtó alázat, s ha majd a gyűrű varázsereje késő fiakban megnyilatkozik, pár ezredév múltán járuljanak majd ők megint e szék elé, mikor nálam bölcsebb bíró ül majd e székben, maga az Isten.” 

Lessing nem mondja, hogy eldönthetetlen, hogy melyik vallás igazága az igazság, hanem azt mondja, hogy a vallások mindegyikének, amíg a világ a világ, amíg meg nem jelenik az egész emberiség az akkor feltételezett Isten végső ítéletet hirdető trónusa előtt, addig mindenkinek erejét megfeszítve az imént említett erények gyakorlásában kell jeleskednie. Ez fogja eldönteni utólag, hogy kinél volt az apa egyetlen ható, az erőt, a vallás erejét, a szeretet erejét hatékonyan képviselő gyűrűje. 

Vagyis a vallások versenyben vannak. Nem a kinyilatkoztatás igazságának szépsége és jósága, nem a vallásgyakorlatok ereje és energiája, nem a liturgiák lenyűgöző fényessége az, amelyik eldönti, hogy melyik vallás az értékes vallás, és nem a vallások egymással szembeállító méricskélése, és nem az egyik vallás másik vallás mérlegére helyezett súlya dönti el, hogy a vallásnak mi a társadalomépítő, az emberiség túlélését segítő ereje. Nem üthetjük egymás fejét Bibliával, és Koránnal és Bagavad Ghitával, és Tripitakával és Habard műveivel, hanem az dönti el, hogy ezekből a vallási forrásokból milyen szeretet energiát, milyen építő, konstruktív, felszabadító méltóságot növelő, irgalmat adó energiát teszünk bele ebbe a világba. Az dönti el a vallási igazságunk igazság voltát, és nem a teológiai viták. 

Azt láthatjuk tehát, hogy Lessing, a felvilágosodás különleges prófétája szerint nem a vallási igazságok versenye, hanem a vallásosok magatartás versenye a mérvadó. 

Három gyűrű, mondta tehát Lessing, a zsidóság gyűrűje, a kereszténység gyűrűje, és az iszlám gyűrűje. 

Szükséges továbbgondolni a három gyűrű hasonlatát, mert bármennyire tetszetős, hogy majd az Isten és az emberek előtti becsületszerzés fogja a vallások közötti vetélkedést eldönteni, probléma van. 

A probléma első pontja az, hogy a történelem, és a mai vizsgálataink is arra tanítanak bennünket, hogy az Istennek tetszés, és az embereknek tetszés gyakorta ellentmond egymásnak. A vallások ki vannak szolgáltatva annak a csapdának, hogy ha nagyon radikálisan képviselik a vallási igazságot, akkor elfogy mögülük a tömeg. Ha embereknek akarnak tetszeni, akkor kénytelenek lealkudni a saját vallási igazságuk radikalitását. Vagy Istennek tetszünk, vagy az embereknek teszünk! 

Nem csoda, ha minden vallási hagyományban, minden történelmi korszakban megjelenik az eredeti tanításra emlékeztetők kicsiny, szektariánus kicsiny, esetleg fundamentalista módon kicsi közössége, akik a saját vallási hagyományuk emberek tetszését kereső, teológiai korruptvitását állítják pellengérre. A vallások menedzsereinek, tanítóinak, papjainak reálpolitikája általában belső kiközösítésbe, belső gettóba teszi ezeket a radikálisokat: Elment ezeknek az eszük? Hogy tartjuk el a templomainkat? Hogy tartjuk el a főiskoláinkat? Hogy fogunk tovább élni? Hogy fogunk Mercédesszel közlekedni? Hogy fogunk a belvárosban irodát bérelni, ha radikálisok leszünk? Nem megy a kettő együtt! 

Az a – nem könnyű – feladatunk, hogy megtaláljuk arra a választ, hogy hogyan lehet megőrizni a saját vallásunk üzenetének átfogó, radikális, gyökerekig ható voltát, és egyben hogyan lehet megpróbálni mindent, hogy a missziónk sikeres is legyen. 

Mielőtt ezt megvizsgáljuk, fejlesszünk Lessing gyűrű hasonlatán egy kicsit, néhány nagyszerű szerző művére hivatkozva! 

Talán megoldás a vallások közötti párbeszéd problematikájára az is, hogyha megszűntetjük a vallásokat. Töröljük le Istent az égből, robbantsuk szét a panteonokat, közösítsük ki a hívőket, és akkor megszűnik a vallásközi párbeszéd szüksége, hiszen vallás nélkül nincs vallásközi párbeszéd. Ez volt az ateizmus nagy programja. 

Lehet, hogy az ateizmus a negyedik gyűrű. Megoldás, a vallások közötti párbeszéd kérdésére, ha az egész kérdést kilőjük a szónak átvitt, és sajnos konkrét értelmében egyaránt. 

Nagyon jól tudjuk, hogy az ateizmus, a maga nemes formájában pont azt látta meg bármelyik nagy vallási hagyományban, hogy az embereknek tetszés útját úgy járták, hogy a hatalomnak, a mindenkor fennálló hatalomnak akartak először tetszeni. Az biztosítja, hogy nagy hajókon evezzünk az emberiség óceánján, és nem kis csónakkal. Ha társául szegődünk a mindenkori császárnak, királynak és államfőnek, akkor biztosítva lesz a lelkipásztori aktivitásunk zavartalansága. 

A legkiválóbb ateisták azt mondták, hogy a vallások azt próbálják állítani, hogy az emberiség hasznára akarnak válni, de nem ezt mutatja a történelem. A hatalom szolgálata vált a vallások központi aktivitásává, és a hatalom biztonságát élvező vallásokkal kellett találkozni a modernitás, a felvilágosodás Európájában, és erre mondták az ateisták, hogy nem! 

Mégis kudarcba fulladt az ateista projekt, de nem az intellektuális gyengeségei miatt. Mindenkinek üdítő dolog, vérpezsdítő, agypezsdítő, szellempezsdítő dolog ateistákat olvasni, mert nem hagy békén, gyökerében kérdez rá, saját vallási elfogultságainkra és butaságainkra. Mégis a történelem azt mutatta, hogy az ateista projekt kudarcba fulladt, mert az emberre hivatkozva föláldozta az embert, tömegével. Hiába hivatkozott arra, hogy az ember kiteljesedésének útjába álló vallást, és a vallások mögött lévő mindenhatót le kell a trónusról taszítani, hogy végre elszakadjanak azok a kötelékek, amelyek a naggyá lenni vágyó embert lekötik. Gettókba, tömegsírokba, a nyilvánosság előtti ellehetetlenülésbe küldték erőszakos eszközökkel azokat a tömegeket, amelyek útban voltak a humánum nevében meghirdetett ideológia győzelmének. 

A lessingi probléma egy másik megoldásának is tanúi vagyunk. Nem megoldás a három vallás között választani, a negyedik gyűrű sem funkcionált, ám egy ötödik gyűrűt is felvethetünk, és az a gyűrű az ezoterika gyűrűje. 

Látszólag, az ezoterikus ajánlatok megvalósítják a vallási harmóniát. Látszólag ugyanis a problémát átvitték a vallási igazság problémájából a vallási javak, harmóniát szolgáló, megkülönböztetésének és hasznosságának problémájára. Azért fordulunk sokan a legkülönbözőbb tetszetős ezoterikus praktikákhoz, a természetgyógyászathoz, homeopátiához, a horoszkóphoz, mert azt keressük, hogy legyen valami harmóniánk anélkül, hogy valamilyen vallásos hagyománynak a kereteit magunkra kellene vállalni. Úgy néz ki, hogy az ezoterika programja nagyon sikeres, hiszen a legnagyobb tömeget tudja – legalább is a gazdag világban – maga mögé állítani, mert drágák azért ezek az ajánlatok. Mert hiszen a harmóniát kereső ember megtalálja a harmóniáját. A gyógyulást kereső ember megtalálja a gyógyulását. Az egyik nagy vallásszociológus ezt mondja: believing without belong – a hit, az ezoterikus tartalmakban az elkötelezettség szükséglete nélkül. 

Látszólag az ezoterikus vallásai ajánlatok megvalósították a vallási pluralizmus célkitűzését, mert nem törődnek a nagy vallási hagyományok exkluzív igazságtartalmaival, melyek számos történelmi valláskonfliktushoz vezettek. Másrészt sajátos megszabadító és gyógyító tudásokat tárnak fel, melyek hasznossága, eredményessége igazolja gyakorlatilag az igazságokat. 

A nagy vallási hagyományok követői, tanítói, aggódva és kritikával figyelik a valláspiac ezoterikus kínálatát. A sok apró, partikuláris igazságszegmens kavalkádjából hiányolják a koherens vallási rendszer egészét, amely nem csupán egy-egy aktuális emberi problémára ad biztosított megoldást, hanem átfogó, és egyetemes szemléletet ad, amelyről forrásoztatja konkrét megoldásait. A nemes vallásos hagyományoknak nincs szüksége összeesküvések folyamatos leleplezésére, titkos tanítások kalandos feltárására, és főképpen nem elégszenek meg a spirituális egoizmus másokat semmibe vevő szociálisan érzéketlen szabadság és gyógyítás ígéreteivel. De a felvilágosodás maximája előtt sem állnak meg az ezoterikus piac kínálatai, mert látszólag ugyan a gnosztikus hagyományok folytatói, hiszen minden praktika mögött megtalálható valamiféle gnosztika. A felvilágosodás bírói széke előtt azonban nem állhatnak meg, mert igazságaik nem a racionális okfejtés következményeiként születnek meg, és semmit sem tartalmaznak az ész és értelem igazságainak gyakorlati következményeiből, melyet etikának nevezünk, s melynek legnemesebb európai megfogalmazását Kant kategorikus impertívuszában találhatjuk meg: Cselekedj úgy, hogy tetted logikája egyetemes érvényű lehessen. 

Az ötödik gyűrű talán az, amit ma a leginkább megoldásnak láthatunk. Tegyük zárójelbe a vallási igazságok kérdését, tulajdonképpen tegyük zárójelbe magát az Isten, vagy az istenek kérdését is, és keressük meg, hogy bármilyen vallási hagyományból, a konkrét ember számára kikevert valláskoktél, adja meg a számára a feloldódást, az ellazulást, a létezés bárgyú mosolyának örömét. 

A pluralizmus tapasztalata a mai társadalomban még itt, ebben a viszonylag elzárt Magyarországon is, alapkérdés, mint a levegő kérdése. Csak a pluralizmus viszonyai között lehet gondolkodni. Csak a pluralizmus légkörét, oxigénjét lehet belélegezni. Vagyis tehát nem lehet úgy gondolkozni a vallásokról továbbra, hogy vannak bizonyos különálló vallások, az egyik és a másik között ilyen viszony, meg olyan viszony, meg amolyan viszony van. 

Ennek a gondolkodásnak a radikálisan globálissá vált falvainkban, mint Budapest, már nincs relevanciája. Ez nehéz. Az elsődleges lépés, amit meg kell tennünk hívőknek, nem hívőknek, ilyen hívőknek, olyan hívőknek, aktívaknak, kevésbé aktívaknak, hogy a vallási szeparatizmus helyett a vallásdiskurzus legyen a témánk. 

Azt a kérdést kell feltennünk kicsit Lessingre is utalva, hogy vajon a vallások a mai kicsiny világunkban, családunkban, baráti körben, hitközségben milyen funkciót, milyen szerepet játszanak a társadalmi együttélés fejlesztésében, vagy az együttélés megnehezítésében. Ez a központi kérdés.

Ezt a kulturális sokféleséget kell valahogy látni. Nyilvánvaló, hogy ehhez a látáshoz egy kicsit verébként sas szárnyakat kell növesztenünk. Föl kell tudnunk emelkedni talán az értelem, talán az emberiség jobb sorsa iránti elkötelezettségnek a szárnyaival a vallási frakciók fölé, és valahogy rá kell tudnunk látni arra, hogy a kultúra, a túlélés problematikája milyen dinamikával jelenik meg előttünk. 

Másik jelenség is létezik, amivel óvatosan kell bánni, ez gyakran vallásesztétikaként jelenik meg. Vannak vallási jellegű megnyilatkozások a vallási hagyományokon kívül a pluralizmus, a valláspiac a sokféleség piacán. Ilyenek a sztárkultuszok, a képző és filmművészet vallási hagyományokban tobzódó alkotásai. II. János-Pál olyan médiasztár volt, amilyen pápát nem láttunk addig még sohasem. Olyan sztár volt, mint Diana hercegnő. Temetéseket, agóniákat, születéseket, megjelenéseket és távozásokat ünnepel a média. 

Az emberek valami miatt odatapadnak a képernyő elé, mert azt élik át, hogy a sarkos világból, a kipárnázott spiritualitás lenyűgöző világába tudnak átkerülni azért, mert látják azokat a jeleneteket, amelyeket a média olyan nagyszerű inszcenálásával, megjelenítésével működtet. Meg lehet ezeket a sztárokat „csinálni”. Ezeket a megművelt, esztétikailag, médiaesztétikailag kialakított szereplőket látjuk. És a nagy zarándokok tömegeit látjuk. És kiváló személyiségeket látunk. És nagy gondolatokat látunk. És rettenetes baleseteket látunk. És azt tapasztaljuk, azt éljük át nagyon sokan, hogy nem csak az van, amiben mi vagyunk, a hétköznapiságunk, hanem van valami másik dimenzió is, amiben ezek a gyönyörök, ezek a lenyűgözöttségek a miénk lehetnek. S a képernyő, az Internetes képernyő, és a TV képernyője megadja ezeket a vallásesztétikai élményeket. 

Amikor arról beszélünk, hogy hogyan lehet valahogy madártávlatból rátekinteni a pluralizmusból fakadó kötelezettségekre, s ennek a plurális társadalomnak a dinamikájára, akkor egyben azt is látni kell, hogy egyáltalán nem csak a nagy, nemes vallási hagyományokkal találkozunk, hanem olyasmikkel is, amelyek önmagukat nem nevezik ugyan vallásnak, de funkciójukat tekintve ugyanúgy vallások, mint a hinduizmus vagy a kereszténység, vagy az iszlám, ebben a modern médiakultúrában Magyarországon és a világ más helyein is. 

A vallástudományi megközelítés válasza a Lessingi problémára az, hogy kívülről kell nézni a dolgokat, rátekinteni a vallásdiskurzus mai jelenére, és ebben vállalni a felelősséget, amelyeket a vallások viselnek a túlélés biztosításában. 

Vajon mit tegyenek a vallások elkötelezett hívei, és mit tegyenek főképpen a legnagyobb felelősséget viselők, a farizeusok, az írástudók, a teológusok, a kutatók, a tanítók, a rabbik? Mit tegyenek a saját vallási hagyományukkal? Hogy néz ki a vallási hagyományok közötti együttműködés, elméleti lehetősége, ha nem kívülről nézzük a dolgokat, hanem belülről? 

A vallásokról való gondolkodásnak ez az új szükséges paradigmája, amelynek lényege tehát az, hogy a vizsgálódás központjába ne a különböző vallási hagyományokat és intézményeket állítsuk, hanem a kortárs kultúra egészét, és ebben a vallásként megjelenő dimenziókat, a vallások teológusait és filozófusait új kihívások elé állítja. 

Gustav Mensching, egy nagy német vallástudós a 20. században azt mondta, hogy akkor tudjuk megérteni az egyik vallásból nézve a másik vallást, hogyha megértjük annak a vallásnak az életcentrumát. Úgy is lehet magyarul fogalmazni, hogy nem nyugodhatunk addig, bármelyik vallásnak vagyunk a teológusai, satöbbi, amíg nem értjük meg legalább egy másik vallásnak ezt a bizonyos centrumát. És lehetőleg hadd ajánljam, lehetőleg válasszunk olyan vallást, ami nagyon messze van a miénktől. Tehát lehetőség szerint a zsidóságban felnőtt, és abban gondolkodó ember ne az iszlámot válassza, mert az túl közel van. Válassza a dzsainizmust, és a keresztény is lehetőség szerint megint csak ne a zsidósággal foglalkozzon, mint valami előszobával, ahogy a teológusok csinálják, hanem válasszon valami egészen mást, válassza a például hinduizmust. 

Két alapállás fedezhető fel a valláson belülről való vallási pluralista gondolkodásáról, teológiai oldalról. (Eddig a vallástudományról volt szó.) Az egyiket komparatív teológiának nevezik, a másikat pluralista vallásfilozófiának. 

A komparatív teológia egy olyan alapállás, amelyik a saját vallás biztos igazságában nem kételkedik, viszont minden erejét megfeszítve próbálja felfedezni más vallásokban a hasonló igazságot. 

Például a Diwali ünnepen láthatjuk, hogy bánik a hinduizmus a fény szimbolikájával. Akik valamennyire ismerik a zsidóságot, azok azt mondják, hogy a hanuka gyertya meggyújtása is valami ilyen fény dolog. Vagy akik a kereszténységet ismerik egy kicsit, azok jól tudják, hogy adventben folyamatosan gyújtódik meg a négy gyertya. Akik húsvétkor, a feltámadási misét ismerik, azok tudják, hogy a tűzből fakadó fény, hogy terjed szét a templomban, és aztán hogy zendül fel a húsvéti örömének. 

A pluralista és a komparatív teológiának az a fő tétele, hogy a saját vallás igazságát elmélyítheti, megerősítheti, és a vallások közötti párbeszédet megalapozhatja, ha a saját vallásunk kulcsigazságait fölfedezzük más vallási hagyományok igazságai között. 

A Lessing-i vallásoknak könnyű a helyzete, mert ugyan nem Ádámtó, Évától, de Ábrahámtól – minden hívő atyjától származik mind a három. Hivatkozik mindegyik a maga módján Ábrahámra. A hasonlóságokat sokkal könnyebb megtalálni, mint a különbözőségeket. 

Nehezebb talán a nyugati és a keleti vallások közötti hasonlóságokat megtalálni, de azért van bőven lehetőség rá. Minél globálisabb a világ, minél nagyobb a forgalom mondjuk Kalkutta és London között, annál inkább lehet látni, hogy a hasonlóságok felismerése nagyon erős. Gyakran az indiaiak mondják az európaiaknak, hogy ha tudni akarod, mi a Bagavad Ghita, hát olyan, mint a Biblia (pedig a Bagavad Ghita egyáltalán nem biblia a hinduizmusban), de a könyvvallások követőinek ezt kell róla mondani, hogy tudják, hogy a mérlegen mennyire viszi ki a jelzőt. 

Nagyon izgalmas, hogy minél centrálisabb vallási igazságot próbál a teológus felfedezni egy másik vallásban, annál nagyobb a tét, mert annál nehezebb fenntartani a minden vallásból fakadó, hát azért mégis csak a mi vallásunk az egyedül üdvözítő gondolatot. Virágozzék ugyan minden virág, de vannak virágok, amelyeket mi locsoltunk. 

A másik teológiai intellektuális erőbedobás a mai szakirodalomban hogy egyre erősödik a pluralista vallásfilozófiának az alapállása, amely egy lépéssel tovább megy, mint az összehasonlító teológia, és azt mondja, az igazság senkié. 

Semelyik vallási hagyomány, semelyik filozófiai iskola nem rendelkezik az igazsággal. Bármennyire is hiheti, hogy Isten maga szólt, bármennyire is hiheti, hogy az isteni szót közlők hitelesen közlik azt a szót, bármilyen mély vallási élménye lehet a saját istenével való, akár misztikus találkozásból is, az igazság nem tárgy. Az igazságnak nincs birtokosa. 

Az igazság fog birtokolni azáltal, hogy az igazságkeresés plurális útjára rálépünk, és abban a hitben beszélgetünk egymással, hogy a magunk módján, a saját hagyományaink által befolyásolt, de nem 100 százalékosan meghatározott módon meg fogjuk találni az igazságot, mert ebben a dialógusban a megváltó, az emberiség sorsát jobbá tévő erkölcsünket, etikánkat jó irányban igazító igazság fog bennünket megtalálni. 

Nem a külön hagyományok teológiáján van a hangsúly, a külön hagyományok dialógusában feltárulkozó igazságon van a hangsúly. És ez az, amit esetleg ma Lessingtől megtanulhatunk. Ez az, ami nem fog kiderülni, amíg világ a világ, csak akkor, fog kiderülni, amikor mindannyian megjelenünk a remélhetőleg irgalmas Mindenható gyönyörűséges panteonja előtt. 

Le a sasszárnyakkal, legyünk ismét verebek! Ezt a nagyon nagy munkát, mely a hívő embert, hogy a szíve, a lelkiismerete közepéig érinti, a vallási közösségek szervezőit az identitásuk centrumában érinti, mivel kellene elkezdeni, hogyan kellene folytatni? 

Az első terület, ahol folytatni kell, az oktatás területe. A vallási analfabetizmus kiszolgáltatja az embereket egyrészt a mindenféle guru, mindenféle okos tojás új evangéliumainak. Amik ma igazságok, azokra holnap már másként gondolunk. Ez nem csak drága, hanem értelmetlen is. A gazdálkodj okosan mellé, a higgy-, gondolkodj, okosan tantárgyra is ügyelni kellene. 

A vallási közösségek által fenntartott lelkészeket képző intézményeknek tudomásul kellene venniük, hogy vége a frakciózásnak. Csak a vallási hagyományok közös kultúrájára koncentráló képzés elfogadható a vallási pluralizmus idején. És minél inkább emeljük a színvonalát a teológusképzésnek, annál nagyobb a valószínűsége, hogy nem lesznek acsarkodások, lokális, a helyi gettók közötti köpkölődések, hanem át tudunk tekinteni vendégbarát teológiákat, ki tudunk művelni vendégbarát pásztorokat. 

Meg kell erősíteni a vallási pluralizmus intellektuális pozícióit a médiában. És 99% a médiában szóljon a pluralizmusról, szóljon a sokféleségről, szóljon a megértésről, szóljon a dialógusról, és 1% szóljon frakcionális vallási közösségek saját vallási hagyományának a közvetítéséről, mert ezt követeli tőlünk a túlélés. Nem játékszer van a kezünkben, hanem a holnap kulcsa. 

Végül a vallási közösségek felelősei hagyják abba, a politikusok melletti sündörgést, és nyerjék vissza a vallási közösségek autonómiáját. Ne higgyenek a mai piacnak, amelyik úgy tűnik, hogy a vallást arra akarja használni, hogy a privát lélek redőit simítsa ki. Az a vallási hagyomány, amely nem tudja elmondani a mindenkori rendszer hatalmi kritikáját, az feladta azt a küzdelmet, hogy megfeleljen a saját istenének.  

Dr. Máté-Tóth András, teológus és valláskutató, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi tanszékének vezetője, a Bécsi Egyetem magántanára. Kutatási területe a Kelet-Közép-Európai országok vallási és egyházi változásai, az új vallási jelenségek és közösségek, a kvalitatív társadalomkutatás elmélete és módszertana. Számos hazai és nemzetközi szakmai szervezet tagja. Négy lány, és egy fiú édesapja.

4 hozzászólás to “ “A vallások közötti kapcsolatról”

  1. Bogár Amálka szerint:

    A véleményem a következő.
    Meg kéne próbálnunk olyan szeretetben élni egymás mellett,közelében,szomszédságában,mint amit akkor mutat az emberiség,amikor lesulyt egy természeti katasztrófa.Akkor senki nem felekezeti,vallásos érdekből cselekszik,csak önzetlenül szeretettel segítőszándékkal fordul a másik ember felé!
    Lehet ezt számtalan oldalon keresztül csűrni csavarni,de a lényeg a szeretetteljes hozzáálláson alapul.A sokszínű réten sem veszekszenek a virágok,hogy ki mér lett olyan színű,formájú?.Egész egyszerűen árasztják magukból a Teremtőjük felé a fényt,és mosolyognak.Hálásak a létezésükért. :-)
    Köszönöm,hogy elolvasta. :-)

    • JA szerint:

      Ha mindenki így gondolkozna, sokkal egyszerűbb lenne a világ, és bizonyára sokkal jobb lenne benne élni!

  2. Valasakis Jannis szerint:

    A véleményen az hogy bár a gondolatok melyek itt fel vannak sorolva látszólag tetszetősek.világbékéről ,pluralizmusról és szinkretista felfogásról beszélnek,de fel kell tenni a kérdést hogy e ‘modern’ felfogás mögött nem e a ‘new age’ alattomos felfogása bujik meg amely meg akarja fosztani a népeket a saját hagyományuktól és kultúrájuktól ,mely minden nép esetében jelen van,és helyette létrehozni egy mü valláspótlékot.E mögött a felfogás mögött a ”New world order” felfogása bújik meg,amelynek a párhuzamait megtaláljuk az élet minden területén pl.a gazdaságban a ún.szabad piacot, mig más területeken a globalizmust,és a kozmopolitizmust.Ez egy compact életfefogás amelyet konkrét centrumok irányitanak és terjesztenek,vagyis az ő érdekeiket védi.Azt pedig szerintem most nem kell részleteznem hogy ez a felfogás hová vezette a világot,mert mindannyian éljük.
    Végül pedig azzal a felfogással sem értek egyet hogy a vallásnak az lenne a feladata hogy elmondja a kritikáját a mindenkori hatalom képviselőinek.Szerintem a vallásnak ezzel homlokegyenest ellentétes a feladata

    • admin szerint:

      Kedves Jannis,

      Érthető az aggodalmad globalizálódó világunkban a kultúra és a hagyományok sokszínűségének elvesztése ügyében, ám ez az írás nem a különbségek eltörléséről szól, hanem inkább a különböző nézetek egymás mellett létezéséről. A komparatív teológiáról írott szövegben például ez olvasható:

      “A komparatív teológia egy olyan alapállás, amelyik a saját vallás biztos igazságában nem kételkedik, viszont minden erejét megfeszítve próbálja felfedezni más vallásokban a hasonló igazságot.”

      Ehhez persze a hétköznapi ember számára kell némi bátorság, és nem kevés hit saját nézetei helyességében.

      Az utolsó bekezdés első fele a szívemből szól: “… a vallási közösségek felelősei hagyják abba, a politikusok melletti sündörgést, és nyerjék vissza a vallási közösségek autonómiáját…” Az sem rossz ötlet, hogy el TUDJA mondani a mindenkori rendszer kritikáját, aztán, hogy ezt el is KELL-e mondania, talán már valóban vitatható.

      Köszi a hozzászólást, A.

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.